Crescendo.

Crescendo; na köszönöm, ennyit bírtam ki a blog nélkül. És DoFP. ÉS DOFP - bár ez még pont nem feltétlenül releváns hozzá, de X-Men ez is, úgyhogy nem csak a levegőbe írok. Ó, dehogynem. A prezentált ficet márciusban(!) alkottam, de legjobb indulattal is áprilisban, és azon kevesek egyike, amelyekre nem nézek merő szégyennel, ha visszaolvasom. Mert bár nagyon nem történik benne semmi, azért szép a nyelvezete - vigyorog Anna, miközben suttyomban átír a szösszenetben néhány szót. Nem fogják megtudni nem ám, gondolja. Ja és keletkezéstörténet, mert az fontos. Szóval az Evan Peters nevű csillámeper hatására elkezdett érdekelni Quicksilver karaktere, és hirtelen felindulásból a pofátlanul fiatal All New X-Factort kezdtem el olvasni, amiben, kéremszépen, Pietro és Remy egymásnak lettek teremtve; komolyan, olyan Unresolved Sexual Tensionjük van, hogy. nagyon. Szóval ez a rövid kis izé is arról szól, hogy Pietro még felnőttkorában is egy fursztrált tinédzser, és Remy nem csak a saját karakteréből, de minden elképzelhető karakterből kilométerekre kilóg. Itt még nem térképezem fel Proust-i mederben, hogy milyen Pietro fejecskéjében lenni (de mindenképpen tervbe vettem egy olyan szösszenetet is, mert rohadt érdekes), egyelőre a késleltetett tinédzserkori frusztrációra helyeződik a hangsúly. Remy pedig... Remy pedig fantasztikus; csak a létezése reményt ad nekem a női képregényolvasók helyzetét illetően. És vannak macskái.

Note #1 Pietro a DoFP kánonjához annyira nem, és inkább a képregényekhez mérten autentikus(ocska). Ne verjetek meg, kispöcs!Pietro is lesz na.

Note #2 Már írok és még élvezem is; majd szórakoztatok mindenkit DoFP-impressziókkal vagy valami.

Note #3 Régi a dolog; nem tudom, sikerült-e véletlenül lefranciázni Remyt.
Note #4 Ez a fura headcanon, hogy Remy a földön alszik néha...

Remy LeBeau profilja a sötétségbe szivárog. A sötétség sűrű, szemcsés melasz. Hajnal három óra. Nagyjából. Az ég gyárenergiától vibráló kék; urbánfények és szmogban ringlispílező csillagok biztosítótűi. A függöny keskeny résén bejön a világ vibráló pulzusa és ceruzaforgáccsá, forgáccsá, konfettivé bomlik Remy LeBeau másik méla profilján; azon, amelyik nem szivárog a sötétségbe. Szóval, na.

Pietro Maximoff nagyon kategorikusan nem tudott aludni; felkelt, és körbecirkálta, keresztülcirkálta az egész depresszív-hatalmas Serval épületet, végül egy túlvilági sugallat hatására már csak Remy LeBeau folyosóját háborgatta. Legelőször visszafojtotta a lélegzetét, kihúzta magát, és elsétált Remy LeBeau szobája előtt; megfogta a csuklóját és idétlen módon hozzáütögette a halántékához, hogy felélénküljön: a sötétség melasza szétbugyborékolt csupasz lábujjai között, a csillagok mint érdes karamelladarabok, végigkarcolták a lábikráját.

Miután másodszor is elhagyta Remy LeBeau ajtaját, a harmadik menet kedvéért kocogásra váltott, egyszerű konvencionális kocogásra, mintha középszerű ember-atléta lenne és nem nyomorult Higanyszál. Meg nem fogalmazott szavak halvány sziluettjei pörögtek a fejében, zümm-zümm lepkeszárnyak, kártyalapok, egy pakli politúros kártya, R o y a l  F l u s h , mondja Remy reggel az étkezőben, ő pedig felkel a  székről és tagadhatatlan röhögésben beleüt a másik vállába, hogy utána napokig megint ne is beszéljenek egymással.

Rajzolta a hosszakat, számolt (a hosszok a Pokolba kígyóztak); négy, öt, hat, hét (ez már beteges, P), aztán, váratlanul, a semmiből: nyolckilenctízzizenhúszhuszonharminc, görcsös fél-lélegzetvételek metsző hirtelenségével száguldozott az emeleten; a sebesség füllel felfoghatatlan dimenzióiban, huss. Zihálva felkapaszkodott egy ablakpárkányra, puff, addig rángatta az ablaktáblát, amíg az nem eresztett; hideg éjszakalevegő kristályai lyuggatták ki az arcát, a körmei véresre tépődtek az ablakkereten.

Kábán észrevette Remy egyik macskáját a folyosó egy kereszteződésében, kisündörögve a szobából. Lemászott az ablakból, megközelítette az állatot, és a macska minden berregő macska-polemizálás dacára már ott is volt a karjában. Pietro ezt követően néma, kínos küldetéstudattal betolakodott Remy szobájába.

Remy LeBeau profilja a sötétségbe szivárog, sötétség miniatűr, tejfényű szilánkokkal teletűzdelve, Remy arcát telezokogják a csillagok; a sötétség felszabdalja és elrejti egy tolvaj alakját. Egy tolvaj alvó alakja a földön, méteres mély takaróredők, többnapos borosta, mintha a borotválkozás alul állna rajta, árnyék pereg a manökenarccsontról az ádámcsutkára le a meredek kulcscsontra; macska a könyökhajlatban, macska a nyak mellett. Kusza haj a keskeny homlokra borzolódva, Remy orrának cikkcakkja a sötétség, az ajka az álom fülledt melaszában. (Az álom nyúlós, szánalmas méltatlansága.)

Pietro mellette guggol, vékony verejtékhártya a halántékán, a nyaka hátulján, a tenyerén, elképzeli, ahogy szikrázik. Kezében a világmindenség legpuhább és legnyálkásabban doromboló ürügye; beharapja a száját, basszus.

Aztán. Aztán nyomott francia káromkodás, Remy összerezzen a takaró alatt, a csuklójával megdörgöli a homlokát, és a döbbenet és a félálom üveges esetlenségével kikoordinálja a haját a szeméből.

− Mon Dieu, gyerek, mi a…

Pietro gondolkodás nélkül a másik arcába nyomja a csomagját.

− Csak nem tudtam aludni, és visszahoztam a hogyishívjákodat. Amúgy kurvára utállak.

Két pokolég-skarlát szem bámul rá fókuszálatlanul, aztán kiélesedik a nézésük. Pietro elképzelni, milyen DNS-szalagokból drótozhatták Remyt. Biztos érdes-csikorgó DNS-szalagokból; olyanok, mint egy múzeumnyi art brut krikszraksz, olyanok, mint ez a nézés.

− Arra gondoltam – kezdi göcsörtös hangon, miután hosszan beszívta a levegőt −, ahogy már milliószor kipurcantál volna nélkülem, és hihetetlenül dühös lettem, érted? Arra gondoltam…

Fogalma sincs, mire gondolt. Megkönnyebbül, mikor Remy gyengéden kiveszi a kezéből az állatot.

− Már megint kémkedsz utánam, gyerek?

Pietro kényszeredetten vigyorog. – Természetesen. Mindenki után. Te és Lorna és a Serval. De legfőképp te.

Remy nem veszi komolyan. Leteszi a macskát, és nehézkesen az oldalára fordul.

− Ha a macska kint akar lenni, akkor kint lesz. Jó éjszakát, ami.

A linóleum hidege Pietro talpára keményedett. Most elképzeli Remyt holtan (az éjszaka cserepei a tüdejébe dermednének és halott lenne; mindenki meg akarja ölni Remyt, még az éjszaka is, ami pedig második bőrként szokta volt betakarni). Pokolég-skarlát szemek az utolsó reveláció jeges döbbenetében, az orra cikkcakkja a rothadás, az ajka a felejtés száraz melaszában. Pietro elképzeli, hogy ő maga fojtja meg Remyt; ebben a pillanatban, amíg tehetetlen.

(Az álon nyúlós, szánalmas tehetetlensége.)

− Mész már? Ami, mész már?

Ahogy a szobájában reszketve felrángatja a futócipőit, Pietro mást sem lát, minthogy Remy LeBeau profilja a sötétségbe szivárog.