Szeretkezni magammal

Az a dupla drabli Gattaca-flangst, amellyel már vagy két hónapja tartozom magamnak, és el is kezdtem írni valami hasonlót, de ee, kisiklott. És oké én vágom, hogy a Gattaca az individualista önmegvalósítás meg minden, ami úgy néz ki, mint az unikornishányás, de nekem akkor is csak identitáskrízisek és Jean Genet jutottak róla eszembe. Meg az, hogy ez ám a pofátlanul grandiózusan fényképezett kis kurva. (Csak egymillió snapshotot akarok készíteni Jude Law-ról oké.)

Szeretkezni magammal

"Szeretkeztem magammal." — Allen Ginsberg

Egy este otthon ülnek és boroznak.

− Ki vagyok én? – kérdezi hirtelen Vincent, és vigyorogva tölt még egy pohárral. Az alkohol édes a nyelvén és ragacsos a fejében. – Emlékeztetned kell rá, hogy ki vagyok. Az utóbbi hetekben… néha fogalmam sincs.
Mire feleszmél, a kezét Jerome vállára tette. Jerome ajka vitriolos mosolyra kunkorodik, míg kinyújtja a kezét a borért és Vincent odaadja neki az üveget.

− Na te okos – válaszol Jerome. – Jerome Morrow vagy.

Vincent megrázza a fejét és rájön, hogy részeg. – Nem, az te vagy. Lehetséges, hogy egyszerre legyünk ugyanaz az ember? Ha én én vagyok, de közben te is vagyok, de közben te is te vagy és még Eugene, a sánta isten is te vagy, akkor ki vagyok én? Ki. Vagy. Te.

Jerome ráhunyorít. – Te részeg vagy.

− Ahogy te is a nap huszonhárom órájában. Legalább. Átlagban. – Vincent vállat von, megkeveri a bort a poharában és egykedvűen követi a folyadék hullámzását, a lámpa fényfoltjait a vörösben. Hátradől a fotelben.

− Részeg vagy – Jerome elhúzza a száját −, és összekevered a terminusokat. Felvenni valaki személyazonosságát nem egyenlő azzal, hogy…

Vincent a pohár teteje fölött a másikra pislant. − Milyen érzés lehet szeretkezni magammal?

− Te barom. – Jerome a tolószéke karjával babrál. – Na, milyen érzés?

Kánonban vihognak, legalább fél percig.