2014. június 23., hétfő

3600fps * 1

mert igenis szomorú : (
A Petike!Pietro-novellaciklusom első köhömm gyöngyszeme; először viccesre terveztem aztán nem akart az lenni. MERT PIETRÓNAK PROBLÉMÁI VANNAK OKÉ. (SZERKESZTVE: aztán, aztán barátnőm felvilágosított, hogy ez tök vicces. Kételkedem az írói kvalitásaimban.) (De ezek darkficek lesznek, baszki.)
Megjegyzés #1 Szóval ez van vagy három hetes [és azóta nem is írtam semmi értékelhetőt, a borzalmas történetkezdeményekről, amiket elégettem, inkább ne beszéljünk], de most rászántam magam, és High School Musical-számokat hallgatva lepötyögtem, mert, mert már kísértett nagyon. Ja és a HSM fantasztikus, akkor is a legjobb gyerekfilm evör és aki nem így gondolja, az, az az nyilván nem 2006-2010 között volt kislány. : D Na jó, kezdek komolyan kínos lenni. Fff. Mert ha felsőbe jársz, akkor már nagylány vagy érted.
Megjegyzés 2# Azt a mai napig nem tudom, hogy az a szoba, ahol az ominózus Pietro vs. többiek konfrontálódás történt, az most tényleg Pietróé-e, de hát annyi illegális vacak volt ott, hogy szerintem más kontextusban már a logika törvényei szerint sem fordulhatnának elő.
Megjegyzés 3# MONDTAM UGYE HOGY MINDJÁRT LESZ FRISS.
Megjegyzés 4# 3600fps-ben lőtték P. jeleneteit ugye? Hope so, már nem akarok beégni magam előtt.
A tárcás képet a saját Tumbliról mellékelem mert szemét vagyok, de palalife rajzolta: http://larabernard.tumblr.com/post/85798785120/palalife-12-days-till-x-men-days-of-future

3600fps − 1.
„Sírása hideg tengelyében áll a fiú.” — Pilinszky János: Önarckép 1944-ből
Valami kozmikus véletlen hatására Pietro akkor ébredt fel (így tisztára ugyanakkor meg minden), amikor a, köhömm, apja leparkolt az utca sarkán.
Pietro fél kézzel széthúzta a redőnyt, a kora reggeli napfény a szemébe csimpaszkodott (grimaszba futott a szája), és meglátta, ahogy az apja átmegy a szemközti járdától a házukig. Iszonyú ráérősen.
Amíg az apja becsöngetett és az anyja ajtót nyitott, Pietro kétszer visszaaludt, egyszer összegabalyodott végtagokkal küzdött a takarója ellen. Aztán felkelt, kényelmesen kiment a fürdőszobába, hugyozott egy jót, fogat mosott, majd a szobájában drága időt áldozott arra, hogy eldöntse, mit vegyen fel (a kedvenc farmerját, amit saját maga szaggatott ki és totálba imádja most komolyan és egy túlméretes kapucnis pulcsit, hogy elrejtse a haja ronda lenövését).
Végül ellenőrizte a tükörben a ronda lenövését, képtelen volt eldönteni, hogy akkor most fújja-e le újra; a tarkóján összekötötte a haját, utána újra kiengedte, aztán széttúrta, aztán megint összefogta, és még arra is maradt alkalom, hogy lekocogjon a konyhába és két pofára tömje magát müzlivel, majd a reggelit félig kakaóval, félig kávéval öblítse le.
Aztán, aztán az apja beszélt pár szót az anyjával, ilyen mindenféle hülyeségről, aztán elindult a folyosón a szobája felé. (Pietro, bújj ki az ágyból, itt van… apád, kiáltotta az anyja.) Mielőtt az apja Pietro szobájába ért volna, Pietro mérföldekkel megelőzte, bezárkózott, szétrombolta a sarokban a mindenhonnan összepartizánkodott több srófnyi lexikont meg enciklopédiát meg istenbaját, és utánaolvasott minden kicsit is releváns témának, mint a mittudomén, zsidóság, holokauszt, nácizmus, II. Világháború, fémek, mágnesesség, elektromágnesesség, alkimisták, homoszexualitás satöbbi. És post-it cetlikre jegyzeteket készített és kiszaggatta a vonatkozó oldalakat és celluxszal mindet felapplikálta a falra a plafonra az ablaküvegekre, hogy Apu lássa (igen, gyerünk), hogy legalább az egyikük törődik a másikkal. Kompozíciós készségeit is csiszolhatta, mikor még háromszor átrendezte az egészet, kétszer elégedetlenségből, egyszer unalomból. Csábította a játékgép, az álnok, és le is játszott még két kört – éppen a harmadikat indította volna, mikor hát igen végül is bejött az apja.
És most itt áll, meglepve a lexikontapéta által, a szoba közepén az ajkát nedvesítve, abban a vernivaló, félreérthetetlen „eddig le sem szartalak, de most nagyon akarok valamit” némaságban, ami lassan feszül egy kataklizmáig. (Egyébként úgy fest, mint eddig, mínusz a börtönszerkó.)
− …Pietro? – Mintha nem lenne biztos a nevében. Na baszódj meg.
Az apja gyanakodva néz végig a helyiségen, az álla feszült, a keze a kabátzsebében (még csak le sem vette, azt a taplót azért), lassan a tévéstószhoz megy és levesz egy lapot tele tudományos okossággal az egyik katatón képernyőről, aztán összehúzott szemmel nézegeti és nyomottan felhorkan és savanyú mosollyal azt mormogja (rá sem nézve Pietróra, természetesen): − Nem vagyok meleg.
− Ja aha. – És Pietro (nekidőlve a játékgépnek és a lábujjait is pulzushalálig keresztezve a zoknijában és elsápadt ujjpercekkel szorongatva a játékgép szélét) rámered.
Az apja hitetlenkedve nevet: − Számos barátnőm volt.
− Igen nyilván. – Pietro próbálja úgy koordinálni a kapucniját, hogy ne látsszon a haja ronda lenövése.
− Például anyád.
És ez az a pont, ahol Pietro kapucnit-mindent veszni hagyva az apja mögé rohan, mielőtt az csak annyit mondhatna, paff, és ledönti a két lábáról a francba és még kurvára gyomron rúgja párszor, mielőtt kicsörtetne a szobából és körbe a házban. Arra gondol, hogy milyen jó, hogy Wanda pszichiátrián van, így legalább valami jó is származik az egészből és nem kell látnia ezt a sok faszságot.
Amíg arra vár, hogy az apja felkeljen a földről végre, négyszer körbemegy a házban idegességében és rájön, hogy elfelejtette (MEGINT), hova a fenébe tette a hajsprayt te jó ég, úgyhogy ötödszörre már kereső szándékkal indul és meg is találja a flakonokat a garázsban a kocsi alá begurulva(?) (nem is ő lenne, ha nem). Aztán derengeni kezd, hogy hé megszáradt a dzsekim de jó, és igen igen ott figyel a fogason a drága és Pietro elégedetten sóhajt. Tökre megérte felhasználni az összes festékszórót arra az egy szép ezüst dzsekire és Pietro magához szorítja a dzsekit.
És ahogy mélyen beszívja a tömény festékszagot, az asszociációi azt sugallják neki, néhány slukk füves cigitől megnyugodna, vagy vagy vagy ha ledöntene úgy fél üveg vodkát Anya készletéből az is belassítaná mondjuk rendesen basszus de jólesne most mindjárt megőrül úgy zakatol a szíve ami amúgy mintha megakadt volna a torkából induló csövek között.
A szobájába egy üveg háromnegyed-részt elpusztított vodkával állít vissza és a két sprayjel a hóna alatt. A dzsekit óvatosan visszaakasztotta a fogasra. Mikor kénytelen konstatálni, hogy már nem tudja korrigálni a haját (jesszusom pedig mi ez a szín ez ez barna HÁT KURVA RONDA), a fémtárolókat diplomatikusan a sarokba hajítja (egy vadonatúj karácsonyfaégőkkel tömött dobozban puffannak – tavaly zuhant le egy teherautóról, amit télen úgy heccből követett egy közepes hosszúságú útszakaszon.) Újabbat húz a piából. Az alkohol máris megtette a hatását, de az apja még így is szánalmasan vontatottan kászálódik lábra.
− Kérsz? – Az apja felé nyújtja a vodkát, mikor az tessék-lássék stabilan áll és a kabátja görcsös leporolását is befejezte. Aztán Pietro elrántja a karját és trágár módon röhög a másik arckifejezésén. – Persze te mocskos öreg buzi, persze.
Szórakozottan elröhögcsél. – Nem buzi na persze nem buzi HOGYNE, és mi van DRÁGA ÉDESAPÁM, Lerobbant Narkós Történelemprofesszorral? Még kép is volt rólad a tárcájában, csak mondom. Kicsit sem buzis. Á, dehogy. Amúgy szexeltek is? Jesszus, etikus az még egyáltalán ebben a korban? Hány éves is vagy, hatvan? Hetven? És basszus buzikról beszélünk, hogy lenne már bárhogy is etikus, amit az ágyban műveltek.
– Genetika – dörzsöli az apja a halántékát.
Mi van?
Az apja cinikus nyugalommal vizsgálja. – Charles genetikát tanult.
Pietro dühében a falra csap. – Nos baszdmeg.
− És Charles volt az egy kivétel. És nem jelentett semmit. – Az apja a fejét ingatja és nem nézi Pietrót, amolyan „miért is mondom el ezt neked” mederben.
Pietro hosszú, pengeéles levegőket vesz, és leteszi az üveget az egyik tévé tetejére, rá a Britannica „zsidóság” szócikkére, pontosan oda rá az indulatok végzetesen fókuszált precizitásában, hadd szenvedjen a barom, na igen na. – Ezért nem tudsz megmaradni egy nő mellett sem, igaz? Ezért húztál el anyámtól is, te undorító, visszataszító kurva rohadék, te te te – és Pietro fulladozik a szitkoktól, és a szájára kell szorítania a kezét, mert a müzli óhatatlanul feltolul a torkában.
− Nagyon sajnálom, Pietro. – Az apja tesz felé egy lépést, mire Pietro a szoba másik végébe fut mire pár celluxcsík kioldódik és a lapok felrepülnek és csörögnek és zörögnek a levegőben és puhán a padlóra bucskáznak és selymesen elterülnek. Az apja megtorpan. Betonmerev, betonhideg csend. Pietro nemes egyszerűséggel felül a játékgépre, és az erőfeszítésekkel foglalja le magát, hogy ne csússzon le.
− Pietro – kezdi az apja unottan. – Még rá sem tértem a tárgyra. Próbálj meg lenyugodni és hallgass meg, hm? – Várakozásteljesen felvonja a szemöldökét. Pietro csak azért nem küldi el a picsába, mert a müzli még mindig erőszakosan nyomakodik a nyelőcsövében. Int az apjának, hogy folytassa.
− Azt akarom, hogy csatlakozz hozzám, fiam. Hozzám és a Testvériséghez.
− …a hova.
− Ez a terrorszervezet neve.
Pietro kénytelen visszafojtani egy hisztérikus röhögést. – Hát te agybeteg vagy. És kódnevet kapok? És kezeslábast? – Hirtelen nagyon nyomorultul érezve magát lerogy a parkettára. – T’od, mint a Flashnek van.
Az apja tanácstalanul fixírozza. – Ki az a Flash? Egyébiránt, ha szeretnéd.
Pietro benyúl a csokis polc mögé, és kirángatja az egyik dzsekijét (már hamvadzik róla a festék), és nem is törődve a földre záporozó Twinkie-áradattal belebújik, reménykedve, hogy az ismerős (kertelés nélkül, az alakjára idomult) ruhadarab majd csillapítja a felsőtestére dermedt könnyed nyári didergést.
Hogy kerülnek egyáltalán ezek a dolgok ezekre a képtelen helyekre EGYÁLTALÁN azt se tudom hol áll a fejem…
− A kezeslábas kurvára cseszettül elbaszott – fordul az apja felé. – És mi hasznom van nekem ebből? Kapok fizetést?
− Eddig szükséged volt pénzre? – Az apja összevont szemöldökkel tekint végig a helyiségen tele bolti mennyiségben felhalmozott, többnyire véletlenszerű kacatokkal. – Ezeket te eladod? Az ott egy közlekedési lámpa?
Pietro olyan intenzíven harapja a szája belsejét, hogy vér fröcsköl a nyelvére. – És tudod, mi kurvára cseszettül elbaszott még? – Mire feleszmél, már az apja előtt áll és a nyaka görcsbe ugrik, ahogy másfél fej hátrányból próbál a másik arcába sziszegni. – Ez az egész kibaszott szituáció, na az kurvára elcseszett. Mond már meg Apu, hol voltál, mikor az első szavamat mondtam vagy először bebasztam a fejem valami mászókába a játszótéren vagy először bicikliztem vagy először estem le a bicikliről, ha már ott tartunk, vagy amikor amikor – indulatos, csapkodó kézmozdulatokat tesz és cérnavékony regiszterbe ugrik a hangja. – Amikor először begyorsultam a kibebaszott kurva életbe AKKOR HOL.
Az apja arcán egy felismerésféle dolog suhan át és Pietro szavai sírásba csavarodnak és a garatjában zokogásbuborékok dagadnak.
− Tudod. Más gyerek egyszer felébred arra az éjszaka közepén, hogy magömlése van, nagy cucc. De kis Pietro felébred arra, hogy az egész világ egy elviselhetetlen hatalmas kibaszott lassú cukormassza amiben megfullad és másnap próbál normálisan viselkedni az anyukája előtt, hogy ne jöjjenek rá, hogy megőrült és még így hetekig földöntúli kínban, amíg nem jön – hála jó ég – kis Wanda akinek már két éve megvan a maga mutáns-faszsága és a menstruációja. – Keserűen elmosolyodik és érzi a konszolidáltan vonalazódó könnycsíkokat az arcán és a könnycsíkok só-ízét a szájában. – És elmagyarázza, hogy most mi van, és hogy beszélhetek róla anyunak. És láss csodát pár hónapra rá megvolt az első magömlésem.
Csikorgó néma esdekléssel néz az apjára. Hátrál egy lépést, hogy jobban menjen a nézés. – Akkor hol voltál?
Az apja álla megfeszül és Pietro hallja, hogy egy mozdulat nélkül kiakasztja a háta mögött a játékgépet – füstöl is meg minden, a füst Pietro tüdejéhez tapad és Pietro visszatartja a köhögést. – Megbosszultam a nagyszüleidet. És még talán emlékszel rá, hogy utána börtönbe zártak.
Pietro felvihog és hevesen megtörli az arcát és mikor elhúzza a kezét tiszta takony a tenyere. – Gratulálok. Gyilkoltál és prostikat csináltál fel és még az elnököt is kinyírtad és mindezt miattam…? Milyen kurva megtisztelő, hát mindjárt kifekszem baszdmeg, Nem is ismertem a nagyszüleimet, te segg. Anyu a többi gyereknek miért van apukája? Nekem miért nincs apukám ANYA. – Lemondóan rázza a fejét, és mikor valahogy lejön a harsány szipogásról (legszívesebben elmenekülne inkább, el a faszba), ismét az apja betonszilárd némasága omlik rá. Aztán, kisvártatva:
− Hirtelen mégsem vagyok homokos?
Pietro először artikulálatlanul sikít, aztán megpördül és a csinosan horpadt, gyengéden szikrázó, „haldokló mechanizmus” kisüléseket és zümmögéseket produkáló gép felé kezd hadonászni. – ÉS VESZEL NEKEM EGY ÚJ OLYAT. AZ VOLT AZ ELSŐ DOLOG, AMIT VALAHA ELLOPTAM OKÉ? DÖGÖLJ MEG DÖGÖLJ MEG DÖGÖLJ MEG.
Az apja keze meglendül, mintha nyakon akarná csapni, aztán mégis belefagy a mozdulatba a levegőben, és az apja leszegi a fejét, az orrlyukai kitágulnak és a fogai színfehérek, fenyegetően színfehérek, miközben összeszorítja őket. – Azt sem tudtam, hogy van gyerekem, te hálátlan kis nyomorult.
Pietro iránytalanul, vergődve üvölt, mielőtt átgondolhatná: − ANYA APA MEGÜTÖTT ANYA APA MEGÜTÖTT – és olyan hangosan, gyorsan és mélyen, sírás vastag hártyáján keresztül, hogy mg magának sem értelmesek a szavak, csak torz morajlás az egész. De folytatja rögeszmésen, kétségbeesetten, micsoda metafizikai kapaszkodó és a hangja talán elnyomja a gondolatait. Kiront a szobából feldübörög a lépcsőn, a keze izzadt foltokat hagy a lépcső korlátján és a falon, elbotlik és lehorzsolja a térdét az egyik fokon, közben folyamatosan ordít:
− ANYA APA MEGÜTÖTT APA VÉRESRE POFOZOTT APA PÉPESRE VERT APA AZ A MOCSKOS BUZI MEG AKART ERŐSZAKOLNI APA MEGERŐSZAKOLT.
És berobban a konyhába és nekiütközik az asztalnak és az asztal széle a hasába fúródik úgyhogy a hasát markolászva kiabál tovább. És az anyjának egymillió év kell még ahhoz is, hogy egyáltalán elforduljon az éppen készített tükörtojásokról, arról inkább ne is beszéljünk, amíg megérti a szavakat…
− ANYA APA MEGERŐSZAKOLT LELÖKÖTT AZ ÁGYRA KIÜTÖTTE A FOGAIMAT LETÉPTE A RUHÁIMAT SZÉTFESZÍTETTE A COMBOM BÁRCSAK BÁRCSAK BÁRCSAK MEGERŐSZAKOLT VOLNA DE SZARIK RÁM
Egy örökkévalóságig kifeszített mozzanat a kínlódás, amíg az anyja agyáig eljut a mondandója és leteszi a serpenyőt (GYERÜNK MÁR VÉGRE) és odamegy hozzá és láthatóan képtelen eldönteni, hogy most akkor pofozza-e fel vagy ölelje át. És az apja utána vánszorog a lépcsőn (ISZONYÚ RÁÉRŐSEN ÉRTED) és Pietro rádöbben, hogy soha nem ihat eleget és soha nem lőheti be magát eléggé, a világ áporodott cukormasszája öblösen körülkavarogja és a tüdejébe folyik és a fájdalom csupa végtelen gördülő elszakíthatatlan drótszál felmarják a húsát.
− ANYA APA LE SEM SZART le sem szart.
És a torkába beleragad a rekedtség, az apja sajnálkozik Anyának a mondatok vastagon süllyednek a cukormasszába és Pietro kiáll az ajtóba és üvölt (ha már csak hang nélkül artikulálva is, ha már csak az agyában is), azután is ordít, hogy az apja kocsija eltűnik a sarkon, ÉS NE IS ÁLMODJ RÓLA HOGY MEGFŰZÖD WANDÁT Ő AZ ÉN KISHÚGOM AZ ÉN KISHÚGOM NEM LESZ A RIBANCOD nem lesz a ribancod,
míg az anyja be nem ráncigálja a házba és Pietro hagyja és az anyja nyakon vágja és Pietro hagyja hagyja nem bújik ki félidőben az ütés görbéje alól aztán az anyja homlokon csókolja és leülteti a konyhában és amíg a sütőhöz lép és lekapcsolja a gázt, Pietro légzése visszahanyatlik normális ütemre
és
                a
                             könnyei

                                                    felszáradnak.

11 megjegyzés:

D.L.L. írta...

Úristen, hogy ez mennyi gondolatot indított el bennem.
Az a baj, hogy egyik sem publikus.. Majd ha hazajöttem, ezt jól kivesézzük négyszemközt.
Minden esetre lenyűgöző volt és szívbemarkoló, és szerintem baromira nem vicces, de nem is vártam tőle már az első mondatok után.

Lara írta...

jaj te bogyó : 3
köszönöm szépen, akkor megnyugodtam és várom a beszélgetést.
<3

Unknown írta...

PIETRO BBY!
Én ezt a Pilinszky idézetet rátetováltam a Pietro headcanonom csuklójára csak hogy tudd. Mert milyen már, hogy ennyire elképesztő dinamikusan felrajzoltad az egyéniségét és ezzel a Lara-féle individualizálással baromi hitelesen elkaptad őt, a szójátékok, a szlengek, totál rávallanak.
(OKÉ, néha felröhögtem, de biztosan tudom, hogy a feszültség, amit keltettél köré, na az volt az oka)
A vége... a vége... rohadj meg, egy szép napon kicsinálsz, kirázott a hideg
és én reménytelenül imádtam és ilyet még sokatsokat (innentől komolyan shippelem Pietrót a zűrös kamaszkorával és a gyorsaságával és a fájdalmával és még az ezüstös tincseivel is) ❤

Lara írta...

Na itt vagyok és végre az önző seggem neked is válaszol, drága Menta.
Nekem kezd már kicsit unalmas lenni, hogy minden létező ficemet Pilinszky-idézettel kezdem, de odavagyok azért az egysorosért, és még ironikus is volt, szóval hell yeah miért ne.
Amúgy agresszíven pirulok. >///<
(Jó is, hogy felröhögtél, én ha megfeszülök sem vagyok képes tisztán érfelvágós angstot írni, meg különben is, Pietro vicces még akkor is, ha szomorú.)
Imádlak, na. * dorombolva elvonul *

sliver írta...

Uh-huhh. Ez erőteljes volt. Ember, te aztán tudsz írni! Tökéletesen át lehetett érezni Pietro indulatait, meg ezt az egészet, háromszoros hurrá a stílusának is, és helyenként igenis vicces volt, a maga groteszk módján, de csak azért, hogy a végére rájöjjek, hogy amiről azt hittem, hogy vicces, amúgy rohadtul nem is az, mert szegény Pietro mit össze nem szenved azon, hogy minden olyan baromi LASSÚ. Amúgy én csak a filmet láttam, de már gondolkoztam azon, hogy ha nem csak néha gyorsul be, amikor ő akar, hanem konstans módon így pörög akkor az kurvára kiakasztó lehet, és egyáltalán nem annyira poén.
Eriket meg csak áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és kiböki, hogy hé gyere fiam csatlakozz a terrorszervezetemhez mert az olyan menő, hát én is széjjel pofoznám. Mondjuk Pietro is megérdemel párat a mocskos szájáért, és csóri Erik nem is tudta, hogy létezik. De hát Pietro. Csak egy kölyök azért.
Nem okvetlenül akartam így érezni vele kapcsolatban, úgyhogy egy picikét rohadj meg, de azért szeretlek.

Lara írta...

Hát szia te váratlan angyal ki így feldobád estémet és egyből három bejegyzés alá kommentelsz, így nem egy vagy két bejegyzés alá hanem érted így rögtön három, hát ragasszalak ki a falamra.
(Közben Pietro szép észrevétlenül a kedvenc mutánsommá nőtte ki magát, úgy valaha, és ebben annak ellenére is a Peters-interpretációnak van hatalmas része, hogy nem éppen autentikus a képregényekhez - apropó képregények, lehetne mondani, hogy én is csak a filmeket láttam, mert egy ötven éve futó képregénysorozatnál nem hiszem, hogy olvasásnak lehetne nevezni azt a dolgot, amit én csináltam így az első fangörcsben. : 3)
(Eriket pofozni kell. Eriket. Pofozni kell. Amíg lélegzik. Addig. Pofozod.)
(A mocskos száj néha nagyon kifejező tud lenni * diszkréten irvine welsh-regények borítóit simogatja *)
Viszontszeretlek. Szökjünk el.

sliver írta...

Irvine Welshről szólva megkaptam ajándékba a Filth-et, merthogy úgyis szoktam angolul fanficeket olvasni, és akkor már miért ne rendes regényt, és mert tudják, hogy láttam a filmet, és tetszett, és minden egyes bekezdésnél külön szenvedek és zokogok, és mindegyiket háromszor el kell olvassam, hogy felfogjam, ez mi a francról hadovál mert ENNYIRE AZÉRT NEM TUDOK ANGOLUL. Egyből bedobtak a mélyvízbe, és fulladozom. Na de ez csak úgy eszembe jutott. Lényeges dolgokra visszatérve: szökjünk. Miközben én ezt olvasom, te írhatsz. Úgy érzem, lesz rá időd bőven, mire végzek vele, és utána lenyugtathatom a kedélyeimet a te ficeid olvasásával. Lehet, akkor is sírni fogok, de legalább nem a kíntól.

Lara írta...

nekem a filth a kedvenc filmdrámám örökké, az és maga welsh olyan dolgokra ébresztettek rá az univerzum mibenlétével, akarom mondani az írással kapcsolatban, hogy köszipuszi szeretem őket érte, na
(és az nem angol hanem skót, ami egy tök más nyelv oké, én sem tudtam elolvasni és a "majd jövőre" jeligével félredobtam pedig pedig)

sliver írta...

Akkor most már elárulom, hogy nem is arról van szó, hogy tetszett a Filth, hanem hogy először kb csak McAvoy miatt néztem meg, most meg már ott tartok, hogy kb fejből tudom az egészet, annyiszor láttam, és meghalok. Mert túl jó. És ezért nézek olyan szomorúan a könyv irányába.

Зима írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Зима írta...

Most olyan sok érzés kavarog bennem, hogy nem is tudom, melyikkel kezdjem...
Kezdem azzal, hogy tiszta jókat röhögtem a poénokon, mert helyén voltak, és rögtön pattant a másikra, mert a mi kis Pietrónk már csak ilyen.
Folytassuk azzal, hogy sírhatnékom támadt, amiért ilyen gyermekien egyszerű és őszinte a személyisége, szókimondó kis görény, de pont ezzel markolt a szívembe. Erik meg bassza meg magát. Vagy Charles bassza meg, nekem mindegy.
Át tudtam érezni ezt a zavarodottságát, az ijedtségét, a kétségbeesését - tini lázongásnál több volt ez, ez idegenkedés a világtól és lelki harc a világgal.
Köszönöm, hogy olvashattam. Megihlettél - ideje lenne úgy istenigazában hozzányúlnom az X-Men fandomhoz.
És sajnálom, hogy már nem írsz... Azt sem tudom, ezt a hozzászólást látod-e majd. De azért gondoltam, szólok, hogy zseniális volt!