Hurricane.
(1.) Édes drága kis hipszter Legyek Urám, ami arról szól, hogy Jack hű, de nagyon
deep, és Tristan Tzara, Donatien Sade és Arthur Rimbaud a kedvenc írói, amit
nem átall ezerszer is remekbe szabottan kihangsúlyozni a regény során.
Előzménytörténet: van egy kezdeményezés, bár nem látszik, de ettől még létezik és mindig is létezni fog, miszerint hipszter klasszikus átírás. Nekem pedig a kedvenc regényem a Legyek Ura úgy ever, sok shipper és general poszt tanúsíthatja a Tumblin, és más történeteket is tervezek a fiaimmal, még ha mostanában és elkerülhetetlenül sajnos az X-Men miatt (megrontja az életem az az akármi) el is hanyagoltam őket. Akárhogy is, a jelen regény szándékom szerint nem igényli az alapmű ismeretét (bár olvassátok, mert fantasztikus, most őszintén), a történések egy furcsán kifacsart és túlzsúfolt disztópikus világban kapnak helyet, ami keveréke a Blade Runnernek (hm, igen), a Brave New Worldnek (jó, azt csak Wikipédián találtam meg, könyvtárban sosem) és a Fahrenheit 451-nek, de ebből sem látszik a leghalványabb sóhaj sem. Egyébként korhatáros, vagyis az lesz, ha folytatom (és ez nem feltételes mód igazából: folytatom), amúgy pedig a szokásos. Csúful bétázatlan verzió, amit nagyon szégyellek.
Ui.: A zátony a víz alatt van. A zátony a víz alatt van, baszd meg, de Camus is idézett rosszul másodkézből - attól még zseni marad.És mondom, hogy bétázatlan.
Ui.: A zátony a víz alatt van. A zátony a víz alatt van, baszd meg, de Camus is idézett rosszul másodkézből - attól még zseni marad.
Hiszem, hogy ha a rossz jelen van a földön, akkor e felfordulás vagy Istentől ered, vagy Isten nem tudja meggátolni. — Donatien Alphonse Francois De Sade márki
1.
2048.
december 23. A helyszín kategorikusan ismeretlen.
− Ne. Ne! Engedj el. Tudok úszni.
Jackhez csak fokozatosan jutottak el a
karjaiban tartott fiú szavai. Az ajkába harapott, a tenger keresztülcsapott
rajta, hallgatta Ralph reszketését, aztán lassan elengedte a másikat.
− Csak gondoltam… − kezdte, pedig nem is
gondolt semmire, csak – rájött − ösztönszerűen meg akart kapaszkodni valamiben;
nem Ralphnak volt szüksége a segítségre, hanem neki. Bár még éppen képes volt a
felszínen maradni, ha nagyon elszántan kapálózott, azért lehetett érezni, hogy
az utóbbi időben elbliccelte a délutáni kötelező testmozgást, vagy ha meg is
jelent, akkor is csak a sarokban nyűtte a rágógumiját és csak akkor ugrott fel
praktikusan az egyik futópadra, ha a felügyelő közelített. A lábai most
ernyedten és gyengén mozogtak, olyan volt, mintha a teste még nem fogta volna
fel azt, ami az agya – túlvilági intuícióval − már az első pillanatban, mikor
megingott a repülő: kurvára meg fognak
halni. Egy hullám megint áthajolt fölötte, egy pillanatra a víz alá lökte a
sodrás, és a tudatát a habok morajlása töltötte ki – Leviatán; Jack az archaikus, porszagú illusztrációkra gondolt anyja
illegális teológia köteteiben −; rövid, lemondó kapálózás után kiengedte a
szájából az oxigént, átadva magát a fulladásnak. Ralph felhúzta a levegőre,
Jack kihányta a szájából a vizet; krákogott, öklendezett – a szájába nyers epe
nyomakodott −, a szemét csípte a víz érezte, ahogy az arcán vastag csíkokban
csorog le a taknya. Hihetetlenül megalázó volt.
− Ami azt illeti, neked lenne szükséged
segítségre – hallotta meg Ralph szemrehányó hangját, mire Jack keserűen
felröhögött. Kiabálás feszes rétege húzódott a víz általános zaja alatt, arra
próbált összpontosítani. Kitépte magát Ralph karjából, és kapkodva körülnézett.
A kórust kereste, főleg a kórust, de nem nagyon akadtak a szemébe. Kissé
megnyugodott, mikor látta Rogert a gép testének egy szolidan úszkáló darabján
nyújtózni, miközben körülötte még vagy ketten küzdöttek az életükért. Ha jobban
megnézte magának a panorámát, látta, hogy másoknak is sikerült felkapaszkodni
holmi roncsokra, de erősen gyanította, hogy az utasoknak még így is jelentékeny
hányada veszett oda. A kórus. A kórus. Már
meg lehetett állapítani, hogy Maurice és Robert jól vannak, már amennyire egy
ilyen helyzetben az lehetséges, és Simont és Henryt most menekítették ki
készséges ismeretlenek. Kisvártatva Ralph zökkentette ki a leltározásból.
− Én megyek, mert a Dagadt megfullad.
Jack elszakította a tekintetét Simontól,
aki éppen a tőle telhető legkiválóbb ájulást produkálta, és álmatagon
pillantott a másik keze által kijelölt irányba. Futólag fennakadt ugyan a
tündéri módon, ahogy a tűző napfényben a vízcseppek szikráztak Ralph bőrén, de
utána képes volt a szavak velejére koncentrálni. A diplomatikusan Dagadt névvel
fémjelzett fiú új tanuló volt az iskolában, és senki sem tudta az igazi nevét
abból az igen egyszerű okból, hogy a dolog senkit sem érdekelt. A Dagadt most
kétségbeesetten vonítva hánykolódott a hullámok között, néha sípoló
lélegzeteket véve vagy vizet köpve, és szánalmasan segítségért könyörgött. Jack
gyorsan elhatározásra jutott.
− Hagyd megfulladni. Rengeteg időt és
fáradságot spórolsz meg, higgy nekem.
Ralph frusztráltan ráncolta az orrát. –
Jack. Ez nem megoldás. – És már úszott is volna elfele, mikor Jack hirtelen
elhatározásból megragadta a karját, és másodpercekig durván, könnyfakasztó
gyarlósággal szorította. Ne menj el, akarta nyögni, de a végén csak azt
erőlködte ki magából: − Megyek én is. Egyedül nem bírod el. – Bizonytalanul
elmosolyodott, aztán összekoccantak a fogai a hidegtől. Ralph gyanakodva, enyhe
ellenszenvvel a szemében méregette, aztán csak megvonta a vállát. Most egy
másik irányba bökött.
− Szárazföld
– dideregte izgatottan. − Oda fogunk menni. Odaviszünk mindenkit.
Jack a homályos darab sárga földnyelvet
kémlelte, ami eddig a kétségbeesés és a szituáció iránt táplált zavart
meglepődés miatt kívül maradt a figyelmén; végül bólintott, hogy érti; a
csigolyái csikorogva tiltakoztak a mozdulat ellen. – Na, húzzuk ki a Dagadtot.
Ha ugyan még él.
* * *
Kimásztak a tengerből; olyanok voltak,
mint egy elfuserált, gigantikus evolúciós makett. Aztán csak kint ültek a
parton, rémülten-kábán, és a némaság úgy szakadt rájuk, mint egy atomtámadás.
Egy darabig csak szaggatott lélegzetet, a homok sercegését és a tenger lágy, só
ízű zúgását lehetett felfogni. Jack fejében megfordult, hogy feltápászkodik és
becslést készít a túlélőkről, de túl kimerültnek bizonyult hozzá; az úszás, és
hogy a szigetre juttassák a többieket, rendesen leszívta az energiáját, meg ami
azt illeti, az életkedvét. Már ahhoz is rengeteg akaraterőt kellett
felhasználnia, hogy ne dőljön el a földön és burkolózzon alvásba, ahogy az az
igazi semmirekellők reszortja. Roger – aki a mentésben sem segített semmit már
csak azért sem − pont ezt tette. Jack feszülten pillantott körbe a társain, és
most először rávette magát, hogy összeszámolja a kórus tagjait: boldog hitetlenséggel
tapasztalta, hogy mind megvannak, bár zömében koszosan, fáradtan vagy – Simon
esetében – teljes öntudatlanságban. Látott néhány kisebb gyereket is, távolabb
elnyúlva a Dagadtot és Samet meg Ericet, az ikreket. Nagyjából a fél nyolcadik
évfolyam, ha ott lehetett – őket legalábbis arcról felismerte −, és a gyerekek
körülbelül hét vagy nyolc évesek voltak. Ralph a tömeg közepén állt – ő volt az
egyetlen, aki kiegyenesedett −, és dermedten bámulta a hullámokat, a szemén
üveges hártya volt, amire nem lehetett ráhúzni semmilyen konkrét érzelmet, és
amiből egyértelművé vált, hogy a fiú egy másik galaxisba, talán egy másik
univerzumba kémlel. A zakóját a fölre lökte, és Jack úgy sejtette, hogy a
cipőit még a vízben lerúgta, hogy mindinkább a felszínen tarthassa magát. Az
inge nedvesen tapadt a felsőtestéhez, míg kioldatlan nyakkendője mint hínár
tekergett a fehér anyag háttere előtt. A haja a homlokába lógott, és ez
valahogy még rémisztőbbé tette a tekintetét. Jack rövid latolgatás után odament
hozzá, bizonytalanul megérintette a vállát, és a nevén szólította.
Ralph összerezzent, először ijedten,
aztán csekély kiábrándulással pillantott rá. Jack már látta az alsó ajkán az
apró, fénylő kis vízcseppeket, sőt egy még a szempillája tövében is leledzett.
– Mit akarsz?
Jack nagy levegőt vett. – Csinálnunk
kell valamit.
Ralph lehunyta a szemét, és megint az
orrát ráncolta. – Igen. − Tehetetlenül felsóhajtott.
− Látom, már kiment belőled az a sok
szintetikus szar – kommentálta Jack, mire a másik féloldalasan kezdte
fixírozni. – Érted egyáltalán, hogy mi történt? A mi drága jó kormányunk
mostanában nem igazán viszi túlzásba a felvilágosítást, úgy értem. – Türelmesen
fürkészte Ralph szép arcát, és alig leplezett elégedettséggel vette tudomásul,
hogy a sima, olvashatatlan üveglapok, amelyekké a vonásai alakultak,
széttöredeztek, és mögülük sebesen váltakozó érzelmek vihara robbant elő.
− Háborúról már csak könyvekben olvas az
ember… Betiltott könyvekben. – Még bele is pirult a szavakba. Elfordította a
pillantását, aztán a halálraítéltek rezignált nyugalmával kormányozta vissza a
fejét, ami még Jacket is meglepte, nem úgy, mint a következő információk: − Már
egy ideje nem veszem be az örömtablettáimat. Vagy rendszertelenül veszem be
őket. Elhitetem magammal, hogy csak elfelejtettem, de néha ez még annál is
rosszabb, mint mikor bennem vannak a tabletták, és tudom, hogy valami kurvára
nincsen rendben, és én nem tudom elismerni, mert a szer nem engedi. De nem
számít. Már nem tudok leállni; igen, az injekciókat képtelen vagyok kikerülni,
de azon kívül megteszem, amit lehet. – Vádló lobbanás bukott fel a
tekintetében, és ettől Jack mérsékelten megilletődött. – Nem hagynak nyugodni
azok a dolgok, amiket múltkor mondtál a kötelező szórakozáson. Tudod, mikor…
− Mikor vívtál, és bementem, és
elvágódtál. – Jacket önkéntelen vigyorgásra késztette az emlék, mire az arcát
látva Ralph a karjába vágta az öklét. Tompa hullámokban fájdalom ömlött szét a
húsában, ám ez csekély büntetés volt ahhoz képest, ami akkor a sportcsarnokban
történt. Mégsem akarta magára haragítani a másikat – vákuum nyílt ki a
mellkasában a gondolatra, és elkezdte beszivattyúzni a világot; beszéddel
próbálta elűzni kétségbeesetten. Összevissza szavakat mormolt, aztán nagyon
nehezen:
− És hogy érzed magad? – Alig vette
észre, hogy már megint megragadta Ralph karját. Az inge langyos nedvessége,
alig felszárítva a forróság által, a kezére tapadt.
Ralph eltorzult arccal, fojtott hangon
válaszolt. – Rosszul. Tulajdonképpen jól. Megkönnyebbültem. Az biztos, hogy nem
vagyok olyan kiegyensúlyozott, mint régen. – A semmibe bámult, latolgatva a
szavakat. – Új érzéseket érzek, amiket, azt hiszem, csecsemőkorom óta nem.
Feszült vagyok. Dühös. Kiábrándult. – Felcsattant. − A legtöbb ilyen érzésnek
még csak a nevét sem tudtam eddig… Egy olyan alvilági felvilágosító könyvben
találtam, amit te meg a családod terjesztetek. Két hete kezdődött az egész, de
minden olyan nagyon más lett. Nem tudom elmondani. Ha valakihez beszélek, az
olyan, mintha hallana, de igazából nem is értene meg. Olyan, mintha más nyelven
ordítanék, vagy valahonnan nagyon mélyről vagy messziről, ahol még a levegő sem
viszi a hangot. Talán a Pokolból. Tessék, ezt is a hülye noteszeitekből
szedtem.
Jack nagyot nyelt. Kóválygott a feje a
hirtelen őszinteségtől. – Miért mondod el ezt nekem? Azt hittem, utálsz.
Társa merengés nélkül vágta rá: − Most
nem utálhatlak. – Nem nézett a szemébe, dacosan összeszorította az állát és a
tekintetében feszültség izzott; úgy száguldott benne, mint a villanydrótokban a
kollégium mögötti utcasarkon. – Valamint – ezt csak úgy mellékesen tette hozzá,
abszolút társalgási modorban – elkezdtem verni a faszom. Az orgazmus
fantasztikus, ha egyszer az élet megszűnik egyetlen végtelenül kitartott
orgazmusnak lenni.
Jack hitetlenül pislogott, és érezte,
hogy kidülled a szeme. Tetszett neki a fordulat, elnyomhatatlan somolygással
vette tudomásul. – Nem is mertem gondolni, hogy apád engedi, hogy tudj ezekről
a dolgokról.
− Nem is. De a sikátorokban beszélnek,
Jack, mint azt tudod.
A másik kéjesen csettintett a nyelvével.
– Remek. És legalább rám gondolsz, miközben vered?
Ralph arca még jobban elsötétedett. –
Kizárólag. Tudod, milyen elragadónak tartalak – közölte savanyúan.
Jack halkan felszisszent. Persze nem
számított különösebb elismerésre az első osztályú ugratásért – leplezendő a
Ralphra benyújtott valódi érdekeltséget, természetesen – de most a másik nem
csak szimplán feldühödött: valami érvágó keserűség és tehetetlen őrjöngés
villant fel a pillantásában – egy kifejezés, ami egy világot hantolt el épp, de
még nem állt rá készen, hogy végleg elbúcsúzzon; afféle kísértő visszfénye a
krematóriumnak. El akarta terelni róla a figyelmét. Óvatosan megrázta a kisebb
fiút, és tapintatosan megfordította: most a háta volt a part felé, ahonnan
bizonytalan morajlás sodródott feléjük, előttük meg a dzsungel bitorolta a
panorámát. Jack lépdelni kezdett a vadon felé, és megkönnyebbülten szusszant,
mikor azt tapasztalta, hogy Ralph ódzkodva bár, de követi.
− Nézd ezt a sok zöldet. – Kinyújtotta a
kezét, és intett, felhívva a figyelmet mindenre, ami előttük volt. A selyemsima
homoklejtő a hullámokkal csak egy részét képezte az egésznek: ott volt még az
erdő, olyan, amilyeneket tényleg csak illusztrációkon lehet látni többtizedes porszagú
kötetekben (ezeket pedig már rég be kellett volna szolgáltatni azzal a rengeteg
huszadik századi történelemtankönyvvel Jack szüleinek padlásán). – Már sehol sem
látsz ennyi zöldet, pláne nem egyszerre. – A tengertől befelé haladva először
furcsa sátorlevelű fák álltak a parton − p-á-l-MA, bogarászta Jack az
emlékezetéből, aztán kusza tövisbokrok villanykerítésén túl már meg is lett a
dzsungel, tele gubancos árnyakkal és olyan sokfajta és földönkívüli flórával,
hogy Jack feje kóvályogni kezdett, és vissza kellett fognia magát, nehogy
izgatottan reszketni kezdjen. Az árnyékok nyúlánkak voltak és messze elfeküdtek
a délutáni izzásban, a fekete sávok hegekre hasonlítottak a homokra szóródva. –
Vagy legfeljebb könyvekben, ha tudsz egyet szerezni még a háború előttről. Nem
túl valószínű. – Elhúzta a száját. – De most nézd ezt. Gyönyörű. – Egy pillanatra kíváncsiságból elfordította a
fejét, hogy lássa, milyen formákat öltött a teremtés a part görbéjének utolsó
látható szakaszán: zátonyt vett észre, tömör, kristályszerű sziklákat
feltorlódva egymáson, alattuk pedig a víz tükre alatt vérként ömlött ki pár
korallnyúlvány. Elbűvölő volt, de mindjárt, szinte kapkodva visszatért a
vadonhoz, attól tartva, hogy kifolyik a kezéből, mint a homok. Ez sokkal jobban
tetszett neki. Fokozatosan egy felismerés formálódott benne, de egyelőre ez az
akármi homályos volt, bizonytalan és kavargó, mint a cigarettafüst. Így inkább
beszélt tovább, a valami kiismerhetetlensége frusztrálta. – És otthon sosem
ilyen kék az ég, és a levegő sem ilyen tiszta. Visszatértünk a bölcsőnkbe.
Szerencsés véletlen, ha belegondolsz. – Már egészen közel jártak a dzsungelhez,
néhány méternyire torpantak meg a bozóttól. Jack orrát letaglózó új illat
csapta meg, föld szaga, erős zöld szag, bódítóbb, mint az alkohol; állatok és
veszély szaga, szuggesztívebb, mint bármi, ami London betonlabirintusában
valaha érte. Behunyta a szemét, mélyen a tüdejébe gyűrte, aztán felvillanyozva,
lassan, féltékenyen engedte ki. Hirtelen felszökkent benne egy igazság, és
szája felfelé forduló sarka megremegett. Igyekezett nem mutatni, hogy milyen
letört. – Persze, valószínűleg előbb-utóbb ide is elér a Betakarítás, minket
pedig elvisznek, de addig végre olyan közösségben élhetünk, ami nem
szintetikus. Lehetőséget kaptunk. – A hangja ennél az utolsó mondatnál
izgatottan megráncolódott, gyengén és törékenyen, mint a homokba ivódó
tengervíz, és tudta, hogy amit közölt, az fontos és valóság.
− Miről beszélsz? – A váratlanul rátörő
hévben még csak nem is pillantott Ralph arcára, hogy megbizonyosodjon róla,
hogy figyel és hogy ideiglenesen elfeledkezett az aggályairól. Jack most a
másikra nézett, és rezignáltan látta, hogy társa tetszését közel sem nyerték el
a kilátások. Ralph a fogaival kilyukasztotta az alsó ajkát, és vékony réteg vér
gyöngyözött a seb fölött. Zavart volt, majdhogynem zaklatott. Eközben azonban
Jack agyának legmélyén a cigarettafüst megvonaglott, besűrűsödött és buja
formákba állt össze, amikből a fiú úgy olvasott, mint egyszer – még nagyon
régen, mielőtt egyáltalán iskolába vagy szolfézsra járt volna − anyja a
tealevelekből. Mindenesetre, már nem tudta abbahagyni a beszédet; szinte
hadarva folytatta, és az érzékei kiélesedtek, mintha valami hatalmas erős
drogot vett volna be, vagy mint egy vadászó állatnak.
− Tudod, Rousseau azt mondta, az ember
természetnél fogva jó, és csak a civilizáció rontotta meg. Sade márki meg épp
az ellenkezőjét, hogy az ember természeténél fogva romlott, és csak a civilizáció javította meg.
Mindketten az eredeti állapot visszaállítására szavaztak. – Jack felkacagott az
adrenalintól, mikor eszébe jutottak a könyvek a padláson. A tört gerincű
nyomtatott könyvek, a kézzel másolt kötetek – édesanyja fátyolos kézírása és
apja szálkás betűi összeálltak olyan bonyolult szavakká, hogy individuum meg hasonlók −, ímmel-ámmal
összefűzve vékony zsinegekkel és a kazetták házi gyártású hanganyagokkal,
amikkel annyi időt töltött már kisebb korában is, ha beteg volt vagy addig
érvelt, hogy a szülei megengedték, hogy ne menjen be az iskolába a havi
hangulatszabályozásra. (És hamisítottak neki egy igazolást, hogy a háziorvos
beadott minden szérumot.)
− Hova akarsz kilyukadni? – tapogatózott
Ralph. A tekintete már megint egy elérhetetlen távlatot kutatott, ami kissé
bosszantotta Jacket, de általános izgatottsága még ezt a tényt is semmissé
tette.
− Én személy szerint azt mondom, hogy mi
az utóbbi tézis végletekig csiszolt változatában élünk a sok örömtablettával –
én konkrétan hetedik óta lehúzom a vécén −, kötelező szórakozással és
hangulatszabályozással. A világ legutálatosabb dolga, mikor a nyakamba szúrják
azt a tűt. – Humortalanul vigyorgott. – És az a sok félig kész cenzúra! Isten
óvja a királynőt, igen, de hát mitől? És tudtad, hogy jövőre betiltják a
versenysportokat, mert állítólag ellentéteket szülnek? Hihetetlen. El sem tudlak képzelni úgy, hogy nem az édes kis
vívóruhádban vagy rögbimezben flangálsz, most őszintén. – Futólag Ralphra
pillantott: az kongó tekintettel bámult rá, de legalább felé fordult, és még ez
is több, mint a legtöbb dolog, ami a partra kúszás óta történt közöttük. – De
ez már elmúlt – sietett leszögezni. – Most visszatérünk a természethez, és hogy
az milyen, arra majd rájövünk. – Élesen beszívta a levegőt. Valami a másik
arcán kizökkentette a szónoklatából, mintha a dagály lőtt volna át felette. –
Ne sírj – kérte darabosan, bizonytalanul. Nem tudta, hogy mit kellene tennie,
az előbbi magabiztossága úgyszólván szublimált. – Minden rendben lesz.
Kinyújtotta a karját, aztán visszahúzta,
aztán megint kinyújtotta, és magához húzta Ralphot, esélyt sem hagyva magának
arra, hogy megfutamodjon. Gépies mozdulatokkal, melyek szinte fájdalmasnak
hatottak, simogatni kezdte a másik hátát, és rekedten csitítgatta. Sejtelme sem
volt róla, hogy ilyen felkavaró lesz a beszéde, és most egyszerre érezte magát
bűnösnek és irritáltnak. Évek óta tetszett neki Ralph, és nem csak szembeszökő
jóképűsége miatt; mindig volt körülötte valami sötétség, ami úgy tűnt,
veleszületett, és kapcsolatban állt a sikátorok gőzével, néhány zavaros jelszó
suttogásával, miközben mondatokkal telefirkált teapapírok cserélnek gazdát, és
azzal az arisztokratikus mozdulattal, ahogy kiontod az iskolai pszichiáter
agyvelejét – most pedig nem érzett semmit, még a cigiről lehulló hamunál is
kevesebbet érzett. Ralph egyszerűen nem volt más, mint egy vibráló,
tűszúrásnyi, epilepsziás fény a rendelő falán, miközben várod, hogy beadják a
dopamint. Kétségbeejtő és összes borzalmával hihetetlenül messzi.
− Nem, nem, nem. – Ralph kibontakozott
az öleléséből, és dühödten szembenézett vele. Remegett az indulattól, úgy
nézett ki, mint aki a következő lélegzettel nekiugrik. – Te kaptál sokkot – tisztázta; a kezét ökölbe szorította, és Jack
szórakozottan vizsgálta a vékony, kidülledő fehér csontokat a megfeszülő sápadt
bőr alatt. Közben úgy köpte a szavakat, mint valami kátrány ízű nyálkás mérget,
amit ráadásul Jack adott be neki. – Képtelen vagyok elhinni, hogy itt állunk a
semmi közepén, lebombázták a kibaszott repülőnket, otthon már egy kibaszott
háború van és meg fogunk halni, te pedig előadod itt a rohadt utópista
szarságaidat. – A könnyei dúsan csigáztak le az arcán, és szikrázó sávba
szorultak össze. Jack tehetetlenül szemlélte, ahogy az ajka újra meg újra megrándult
és a válla reszketett a zokogástól – ugyanakkor némi fáradt élvezettel, ami
mindig előfordult, ha rá tudta magát kényszeríteni másokra úgy, hogy azok nem
bírták, és megroppantak. – Egyszerűen nem vagy normális, Merridew. Semmi sem lesz rendben.
Itt Ralph hangja hisztérikusan
felszökött, és Jack összeborzongott.
− A szüleink ott maradtak a reptéren,
rémlik? Lehet, hogy máris lelőtte őket az… ellenség, vagy akárki ellen
kapálózunk. – Felcsattant, minden eddiginél nagyobb intenzitással. – Meg fogunk
H-A-L-N-I. – Egymáshoz csikorgatta a fogait, és ütésre lendítette a kezét. Jack
gyorsan eszmélt, és megragadta a másik csuklóját, még a levegőben. Valahol
tisztában volt vele, hogy képtelen lenne visszatartani Ralphot − amilyen
gyakran kihagyta a testmozgást az iskolában −, de úgy tűnt, társa most nem arra
megy, hogy megsebezze. A keze reszketett egy sort az ujjai között, aztán Jack
érezte, hogy elillant belőlük az erő. Ő is enyhített a szorításán; csak úgy
fogta a másikat, mint valami sebesült állatot. Kínos oldalpillantást vetett a
homokszőnyegen összeverbuválódott társaság felé, és grimaszolva konstatálta,
hogy a többi fiú már kezd ébredezni a sokk foszforeszkáló ködéből, és
illetődött pusmogással reagálja le a párosuk között lejátszódó jelenetet. Aztán
megint Ralphnak szentelte magát; mielőtt átgondolhatta volna, kicsúszott a
száján, suttogva, cukkolódón:
− Anyukádat akarod?
Ralph kitépte a kezét, és azt sziszegte:
− Baszódj meg. – Hunyorgott; Jacknek úgy
derengett, a harag összes finom pórusából ömlik. Durván ledörgölte a könnyeit,
aztán tenyerével megdörzsölte az arcát, hogy felpiszkálja éberségét. Végül
hektikus fejrázásba bocsátkozott, a másik karjába ütött, csak a rend kedvéért,
és elindult a part felé.
Jack a másodperc ezredrésze alatt kapott
utána. – Ne…! – nyögte. Sebesen lenyugtatta magát. – Ne. Ne menj. Én is az
anyukámat akarom, de ez semmin sem segít. Talán jobb is, hogy nincs itt. Lehet,
hogy – csak úgy véletlenszerűen vetette fel, mintha azt mondta volna, gravitáció – borzalmas dolgokat fogunk
csinálni. Ha borzalmas dolgokat fogunk csinálni, akkor nem akarom, hogy
kiderüljön. – Fémes mosolyra húzta a száját. – Próbáld meg megérteni, amit
mondasz – javasolta a tőle telhető legkedvesebben, de a fülének még így is úgy
zengtek a szavai, mintha durva bádoglapot vertek volna maximális erővel. – Ha
az erdő nem tetszik, hát nézz azokra a rémült gyerekekre. – Félvállról bökött a
part irányába. De a tekintetét a másikéba fúrta, és elégedetten látta, ahogy a
felháborodást összezavart felismerés váltja fel benne; ez megint
felgerjesztette, aztán tudatküszöbén már el is botlott a tudat, hogy
győztesként keveredett ki a vitából. – Jóformán fogalmuk sincs róla, hogy mi
történt. Útbaigazításra van szükségük, ha úgy anti-civilizációt akarunk építeni
– Ralph epés pillantást döfött belé −, vagy,
ha túl szeretnénk élni a dolgot, és őszintén szólva, még mindig mi állunk a
helyzet magaslatán.
Ralph néhány másodpercnyi fontolgatás
után lomhán bólintott, majd pillantása a tőlük méterekre zúgolódó csoportra
szökött. Az arca még mindig vöröslött a sírástól, és a szeme fehérje is zavaros
volt, de egy utolsó sorozat szipogás után úgy rémlett, átmenetileg elengedte a
kétségbeesést. – Roger nem úgy fest, mintha egy kicsit is érdekelné a dolog –
szólalt meg kisvártatva. Jack követte a tekintetét, és nem tudott nem
somolyogni. Roger egykedvűen cigarettázott a tömeg centrumában, cipője sarkával
a homokot piszkálva és makacsul ellökve bárkit, aki, mondjuk, meg akarta
kerülni, hogy ismerőseit keresse, vagy bármi egyebet tegyen, hogy kiigazodjon a
szituáción.
−
Rogernek baj van a fejével – emlékeztette társát Jack. Lenézett, és észrevette,
hogy még mindig Ralph karját markolja; olyan váratlan és összevissza
mozdulattal húzta el a kezét, ahogy a drótkerítésbe gabalyodott madár kapkodja
a szárnyait. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Jack valami
pulzálót és kábítót érzett közöttük, ami egy darabig ott vibrált a fülében.
Némán, mindenféle testi kontaktus nélkül indultak vissza a fiúk közé.
*
* *
Jack kínos tétlenséggel, tehetetlenül
figyelte, ahogy a kezek lassan a magasba emelkednek, egyre több kéz, gyerekesen
vékonyak és kamaszosan durvák, kezek, amiket nem is ismert, és néhány kéz a
kórusból, amikről eldöntötte, hogy még megbosszulja őket – egyelőre azonban
tudata hátuljába tolta a tennivalót, és minden erejét harcba vetette, hogy
képes legyen szórakozottan elvigyorodni. Az arcát vér csípte, mire beleszívott
az ujjai között egyensúlyozott szál cigibe, és füsttengerbe burkolta zavarát.
Hevenyészett gyülekezetükre némaság roskadt, fülledt, cementmerevségű csönd,
amely ráadásul olyan hirtelen volt, akár a Teremtés. Jack Rogerre pillantott,
aki végigtekintett a jelenlévőkön, gyors fejszámolást végzett, aztán megvont a
vállát, és kissé csalódottan odasúgta neki: én
rád szavaztam, szóval nem verhetsz meg. Jack keserűen mosolygott, és két
slukk között megjegyezte:
− De hát én ki tudom vágni a magas C-t.
– Sokan felröhögtek, még Roger is, és Jack úgy gondolta, tovább gerjeszti a
dolgot. – Pedig ez egy nagyszerű kvalitás. Egymaga garantál egyfajta
kompetenciát. – Ironikusan felvonta mindkét szemöldökét, a cipője talpán
elnyomta a cigit, aztán kinyújtotta a karját, hogy ragyogónak szánt
arckifejezéssel kezet fogjon Ralphfal. Az meglepődve közelebb lépett, és a
kezébe csúsztatta a kezét; Jack érezte, hogy a bőre máris göcsörtös és száraz
lett a sós víztől. Hosszan kifújta a levegőt, és komikus hevességgel rángatta
meg a másik kezét, hogy a tömeg még véletlenül se figyeljen szégyenteljes
arcára, ha ugyan figyel is valamire. Ralph zavartan húzta vissza a karját.
− Hát eldőlt – mondta, de kérdésnek
hangzott.
Jack lélegzetét visszatartva igyekezett
minél szenvtelenebbnek tűnni. − Hát eldőlt – nyugtázta. Demokratikus úton –
kacagni támadt kedve. A fárasztó, szánalmas kis gyűlést lezárandó Ralphot
választották vezetőnek, és bár nem tetszett neki kifejezetten a dolog, azért
felébresztett benne egy rakás izgalmas, kifordítani való analógiát, és alig
várta, hogy valakire mindjárt rázúdíthassa a terveit. Roger mellette éppen
újabb cigire gyújtott volna, de Jack gyorsan kiütötte a kezéből a szálat. A
vékony csík a homokba esett, mire Roger dühödten nézett vissza rá.
− Ezt most miért?
A másik fiút néha komolyan
elképesztette, milyen nehézfejű a barátja. – Ha már így megmentetted azt az egy
dobozt – kezdte −, akkor akár spórolhatnánk is vele. Ha elfogy, a végén még
tényleg megvadulok. – Futó, egyhangú, nyomott nevetést hallatott.
Megkönnyebbülés árasztotta el, mikor Roger lelkesen eldarálta neki, miként
maradt érintetlenül az adag. A dobozt – eredetileg, csakhogy átcsempéssze a
reptéren vastag, vízálló nejlonba göngyölte, és a combjára szíjazta: mellette
ott lötyögött két öngyújtó. (A fiú azzal érvelt, hogy bár nem biztos, hogy
tudnak majd dohányt szerezni ott, ahová tartanak, azért indokolatlanul
gyújtogatni mindig remek mulatság.) Most úgy tűnt, Roger megértette, amiről
beszélt. Kurtán bólintott – azt morogva: már
nem is tudod kivágni azt a kibaszott C-t, seggfej −, a cigit visszadobta a
papír tárolóba, és az egészet a zsebébe süllyesztette. Jack elmosolyodott,
ezúttal a szolidaritás és az együtt túlélt évek minden könnyfakasztó érzelmi
töltetével. Roger lefeszegette magáról a nyakkendőjét, és az ingnyakát
meglazította, szóval előbukkantak az apró nonfiguratív tetoválások a bőrén, ami
olyan fehér volt, mint az iskolai pszichiáter csontjai, mikor kilyuggatták a
húsát és a bőrét. A kulcscsontja alatt két elmosódott, miniatűr betűsor
kígyózott. Az egyik azt akarta jelképezni, hogy, idézem, baszódjon meg az Állam, a másik pedig közölte: Jack Merridew ünnepélyesen fenntartja rám a jogot mint a legjobb
barátjára BF 4ever – igazából
lehetetlen vállalkozás volt kicsomózni, de Jack tudta, mert Jack varratta fel
Rogerre egy részeg éjszakán, mikor meglógtak a kollégiumból.
− Akar még valaki mondani valamit? – Ez
Ralph hangja volt, aki gyanakodva, bizonytalanul pásztázta körbe az arcokat;
kezeit összefűzte, vékony ujjai gyönyörűen görbültek egymásba, még ha kissé
mintha feszültek lettek volna is. (Ekkor Roger megint rágyújtott, mikor azt
hitte, hogy senki sem figyeli.) Jacknél nem volt semmi, amin figyelhette volna
az idő múlását – a tenger elsodort vagy tönkretett minden elektronikus eszközt,
ami nála volt −, de úgy becsülte, egy órája ülnek vagy állnak a homokban és
beszélgetnek, vitatkoznak, vagy sodródnak a pánik eufórikus hullámai között,
melyek néha fullasztóbban záródtak össze körülöttük, mint maga a tenger. Idő
közben a tűző nap megszárította őket, a só beivódott a ruhájukba és Jacknek úgy
derengett, az inge már ebben a percben hatvanhatszor kikezdte a vállát. A
levegő vízként fodrozódott – vagy a belélegezhető, de megemészthetetlen
feszültség lugybolta meg −, ők pedig, átutazók a Pokol tornácán, izzadtak,
reszkettek és féltek. A fény egyre merészebb szögből dőlt rájuk; mintha a
horizonton lassan vörös festék hatolt volna az ég azúrjába. Ezalatt az
események kirakós darabjait szögelték egymáshoz, megállapították, hogy a sziget
további intézkedésig lakatlan, és tüzet kell rakniuk, ha továbbra is igényelik
az élethez való bagatell és egészen megragadhatatlan jogukat. Jacket lagymatag
szkepticizmussal töltötték el a hallottak – tudat alatt már akkor is
anarchiákról és mindenféle rég halott román írókról merengett.
Most a homok zörgése hallatszott valahol
az általuk alkotott összevissza kör sugara mögött, és Jack a hang irányába
kapta a tekintetét. Simon volt az, akinek általános soványsága még
látványosabbá vált a csomóban, amibe enyhén remegve gömbölyödött. Az egyik
kezét a magasba tartotta; Jack látta a keskeny, kék ereket a bőr hártyája alatt
– ez utóbbi olyan eltörölhetőnek tűnt, mint a pára. A fiú arcán a szokásos
ijedt kifejezés leledzett, amúgy is feltűnő nagy szeme tágra nyílt, és az ajka
a rémült sóhaj és az eldadogott beszéd határvonalát ízlelgette. Sötét haja
összekuszálódott, ő maga pedig még fiatalabbnak nézett ki, mint egyébként,
talán a bizonytalanságtól. Fél kézzel
darut hajtok belőle, állapította meg egyszer Roger. (Nem bánom, ha teljesíti a kívánságom, válaszolt Jack oda se nézve.)
Jacket a fiú személy szerint egy olyan sóhajnyi préselt virágra emlékeztette
még a háború előttről, édesanyja egy albumában, ami egy nagybácsiról maradt
rájuk.
− A gyógyszereim – kezdte Simon, miután
nagy levegőt vett, és a szavak szinte kisakadtak belőle. – Elvesztek a
gyógyszereim. Most, úgy értem, most mi?
Ralph sajnálkozva nézett rá. Valaki
beordította, menj a tékába, mire az
egybegyűltek nagy része röhögésben tört ki – nyilvánvalóan a többség még nem
részegedett ki teljesen az örömtabletták tékozló mámorából, vagy egyszerűen
csak sokkor kaptak ők is −; sok kisebb
gyerek is követte a példát, bár Jack erős kételyeket fűzött hozzá, hogy
egyáltalán felfogták-e a helyzetet vagy a mondat elcsépelt iróniáját. Roger
hirtelen felemelte a kezét, aztán talpra pattant, a derű nagy részét elcsitítva
ezzel. Az egész kórus még néhányan a nyolcadik évfolyamról vitathatatlanul
tisztában volt vele, hogy Rogert nem érdemes akadályozni vagy egyáltalán
röhögéssel megzavarni, pláne, ha már egyszer vérszemet kapott.
− Nincs olyan, hogy epilepszia –
szögezte le végtelen tudományos meggyőződéssel a nagyobb fiú, ahogy megtorpant
Simon előtt, és nyomatékként a cigit tartó kezével gesztikulált. Aztán
diadalmasan társa arcába fújta a füstöt. Simont erre hektikus köhögésroham
kaparintotta meg, vergődve hátrált – kúszva − a szürke köd rádiuszából.
Végül levegőt sem szedve nézett fel a
másikra, és úgy rémlett, rettentő erőfeszítésébe telik, hogy ne rántsa el a
pillantását. – Már hogy ne lenne. – Minden határozottság nélkül hozakodott elő
vele.
− Nincs, és kész – sziszegte Roger, és
ugyanazzal a lendülettel megragadta Simon karját; feltűrte rajta az inget és a
másik húsába nyomta az parázsló cigarettát; jól megforgatta a csikket és
szakszerűen váltogatta a fájdalom intenzitását: Simon sikolya hol
elképzelhetetlen régiókba csapott, hol elhalt. Roger elengedte.
− Nincs, és kész – nyomatékosította
magát.
Simon a karját dörzsölte, közben a
tekintetét makacsul a homokon tartva. − Nincs.
Roger, úgy derengett, tökéletesen
megelégedett magával. Újabb adag mérget juttatott a tüdejébe, hogy aztán
affektáltan erőlködő arcot vágjon, mint aki füstkarikát próbál fújni. Nem jött
össze. − Na, ugye. – Lassan körbenézett, és egy sóhajnyi kétely szaladt át az
arcán, ahogy megtapasztalta, milyen döbbenten bámulnak a többiek. Jack úgy
látta, a gyülekezet nagy része (beleértve Ralphot, de kívül hagyva önmagát)
tanácstalanul babrál valami eget rengetően izgalmas dologgal, amire éppen
felfigyelt a homokban vagy saját ruházatán, és egyszerre néz ki úgy, mint aki
közbe akar szólni, és mint aki inkább kimaradna az egészből. Mindezt olyan
némaságban, ami úgy zuhant rájuk, mint az ébredés. Hiába; ha valaki, akkor
Roger értett hozzá, hogyan fagyassza nitrogénné a levegőt. Jack emlékezett egy
kémiaórára; filmet néztek, és a felvételen egy csikorgóan unalmas ember rózsát
(egy valódi, lélegző növényt – micsoda pocsékolás) eresztett az anyagba, mire
az egészen kristályossá hűlt. Simon pont olyan törékenynek tűnt, mint a virág,
és Jack bocsánatkérően pillantott rá, hogy utána lemondóan megrázza a fejét.
Igazából nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e a fiút, vagy, hogy akarja-e
sajnálni egyáltalán, de arra jutott, egy ilyesfajta sovány elégtételt
legalábbis kötelessége adni.
− Elég! – csattant fel Ralph hirtelen,
tekintetéből lehetetlen lett volna eltörölni a bűntudatot, amiért csak késve
lépett közbe – de a szándék megvolt, és ez a lényeg, vigyorgott Jack. A szőke
fiú kezét fixírozta, még mindig vad imagörcsben, körmök vájtak a bőrbe, és az
összekulcsolódó két testrész olyan változó folytonossággal reszketett, mint egy
vaktában összetákolt óramű mechanizmusa. – Tizennégy évesek vagyunk. Legalább
próbáljunk meg… − Dühödten sóhajtott. – Roger, ülj le. Gyűlés van. És Simon,
sajnálom. Mi a legrosszabb dolog, ami történhet? – De úgy festett, mint akit
nem is érdekel: valahogy elnézett Simon fölött, mintha az alig elvesztett
világ, a tenger habjait koronázó jelzőtüzét kutatná a horizonton.
Simon vállat vont. Mereven a földet
fixírozta, a göndörödő homokot csupasz lábujjai között; a karját markolta még
mindig. Felnyikkant, de meg sem próbált elmenekülni, mikor Roger mellé huppant,
és bizalmasan átfogta a vállát. Csak néhány kétségbeesett pillantást szórt
szerteszét. Az idősebb fiúk úgy hessegették félre, akár egy kósza szikrát
könyvégetésnél, a kisebbek pedig nem is foglakoztak vele.
Átmeneti, fagyos némaság tekeredett
köréjük, és Ralph megkönnyebbült arcán látszott, hogy mindjárt le is zárja a
gyűlést akkor. A Dagadt azonban – kartotékolhatóan azért szavazott Ralphra,
mert a szőke egyszer sem, még felbujtásra sem verte meg az iskolában,
bevásárolva egy alapos kivizsgálást a fókuszálatlan tekintetű pszichiáternőnél
és akkora adag morfiumot, ami csak egy ordításra esett a halálos ítélettől −,
szóval a Dagadt közbeszólt, a magasba lendítette a karját.
− Nem
tetszik ez nekem – kezdte élesen. – Ez a sok zöld.
Jack felvihogott, és a tenyerébe temette
az arcát. Egy másodpercre felé rebbent a figyelem, de akkor meg intett, hogy
jól lesz, vele ne is foglalkozzanak. Ralph tekintete azonban nem hagyta el az
alakját; gondterhelten vizsgálta, összekapcsolódott a tekintetük – hús-vár
áramkörként zsonglőrködtek a sötétebbnél sötétebb energiákkal −, és Ralph még
akkor is őt nézte, mikor fojtott hangon lereagálta a hallottakat.
− Tudom. – Aztán elszakította a
pillantását Jackétől.
Tudja.
Jack hisztérikus kacaja magasabb regiszterbe ugrott – ez ám magas C, gondolta kellemes fanyarsággal −, de a tekintetében
szándékai szerint nem volt semmi örömteli, ahogy a Dagadtra bámult. A ráadás
hájtömeg még kedvesnek hathatott volna egy kisebb gyereken, de a pubertás
elindulásával csak – mi sem természetesebb − visszataszítónak hatott. A Dagadt
haját borostásra nyírták, a homlokán izzadság rétegzett és arcán bürokratikus
szigor leledzett, amihez csak hozzájárult szemüvege szikrázása a – naplemente
ide vagy oda – izzó fényben. Jack elhúzta a száját, Rogert nézte, méghozzá
nagyon intenzíven, hogy leadjon neki egy jelentőségteljes pillantást, de
barátját túlságosan lefoglalta, hogy egy helyben tartsa Simont, miközben a
karjába döfködi az égő cigarettát. (Simon fel sem nyögött csak fogaival az
ajkába marva, mártírként tűrt.) Jack lemondóan sóhajtott, igyekezve falat
emelni maga körül az ellen, amit a Dagadt ecsetelt.
− Minden tisztességes ember –
semmiképpen sem Jack Merridew – tudja, hogy ez nem természetes, ez a sok zöld,
fa, víz és zöld. A nagynénim is megmondta. Hozta egyáltalán valaki az
örömtablettáit? Máris félek. Ha az ott – koordinálatlanul Roger felé
hadonászott – meg tudta menteni a cigarettát, akkor…
Jack üdvösen elvigyorodott, mikor
sikerült elérnie, hogy a szavak egyetlen értelmetlen masszává mosódjanak össze
a fejében – valójában nem is volt olyan nagy feladat, tekintve, hogy a világon
minden érdekesebbnek tetszett, mint az ezerszer is az agyukba sulykolt sorok és
frázisok. Mindazonáltal a harag most sem kerülte el, mint sose, ha ilyeneket
kellett végighallgatnia. A keze reflexszerűen pattant ökölbe, az állkapcsa
görcsbe merült, és érezte, miként gyorsul a pulzusa. Egészen határozottan meg
akarta verni a Dagadtot – ráadásul ezúttal morfium sincs! Roger most felé
nézett, megrázta a fejét, és szájával jól kivehetően azt formálta: majd később. Jack savanyúan
felkuncogott, aztán észrevette, hogy annyira elragadtatta magát indulatai
között, hogy fel sem tűnt neki: Ralph időközben ismét magához ragadta a szót.
− Mint mondtam – magyarázta fáradtan –
tüzet fogunk gyújtani. Már ma. Már most. Ha egy hajó, repülő vagy bármi erre
jár, lehetetlen, hogy ne ütközzön a füstbe. És különben is – egészen monoton
stílusban sorolta −, a Parlament elfogadta a Betakarítást a Csendes-óceánon.
Hamarosan elkezdődik; talán napokon belül szabadok leszünk. – Bátorítónak
szánt, kissé lebiggyedt mosolyt villantott fel. Jack majdnem durván
közbevágott; úgyszólván vágyott arra, hogy – végre – helytálló érvek keserű
füstjében feleméssze az összehordott sok sületlenséget. De színpadiasan a
szájára tapasztotta a kezét, és végül megtartotta pozícióját a gyógyító
hallgatáson belül. Hülye vagy, ha kitört a háború, akkor nem fognak
oxigénért rohangászni. Akkor klórgázért fognak rohangászni, vagy ki tudja még.
Önkéntelenül is felötlött benne a gondolat, hogy Ralph vajon tényleg nincs
tisztában ezzel a kristálytiszta összefüggéssel, vagy csak a szofista
szónoklattan szédítő kliséit gyakorolja. (Arról nem is szólva – szabadok leszünk? Hogyne.)
− Ami pedig az örömtablettákat illeti…
Rousseau azt mondta, az ember természeténél fogva jó – mondta Ralph, és egy
célzatos karmozdulattal (belökve a szavaira felrobbanó értetlenségbe)
feloszlatta a gyülekezetet.
Jack mérsékelt elégedettséggel dőlt
hátra, és támaszkodott meg a könyökén – legalább valami megragadt a szőke
tudatában abból, amit magyarázott −, aztán a váratlanul rátörő halálos
kimerültségben lehunyta a szemét. A haja csapzottan lógott a szemébe – pedig
milyen precíz frizurát komponált belőle még indulás előtt −, a torka fájt és a
halántéka protestálva lüktetett minden elkövetkező és/vagy lehetséges cselekvés
ellen. A teste elgémberedett, néhány testrésze zsibbadósan bizsergett, mások
egyszerűen csak fájtak; az iskolai uniformis olyan mereven dörgölőzött a
bőréhez, mintha vaslapokból tákolták volna össze − ezért fizikai állapotára
tekintő óvatossággal el is kezdett megszabadulni tőlük. Bár esetenként még így
is sajgás nyilallt egy-egy végtagjába vagy a hátába, ahogy gondos mozdulatokkal
meglazította a nyakkendőjét és kigombolta az ingét. (Egyáltalán hogyan élték
túl a bombát?) A cipőjét is lassan vette le, aztán pontosan, kínos rendben
egymás mellé helyezte őket a homokban. A kisebb és nagyobb fiúk zajongása máris
a koponyájába gomolygott, ahogy vége szakadt a gyűlésnek; felszínesen
érzékelte, hogyan ritkul meg körülötte a tér, ezzel az érzéssel pedig
pillanatnyi feneketlen magány impressziója társult, mintha könnyelműen
átszlalomozott volna a gótikus betűkkel felvésett felirat alatt: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
A zuhanás konstans és kozmikus benyomása fogta körbe egy olyan aknában, aminek
nincs is alja; egy sötét és üres helyen, ahol – Ralph szavaival élve – még a
levegő sem viszi a hangot. Úgy hitte, hogy ordít, de ehhez az elképzeléshez
egyetlen fizikailag feldolgozható bizonyíték sem társult. A reménytelenség egy
rohanó, megveszekedett kisülésében jó lett volna otthon lenni, igen. De Jack
feleszmélve kétségbeesetten temette el magában a gondolatot. Egy pillanatra
fagyos szellő burkolta be, ő pedig összekuporodott, és körülkulcsolta karjával
a térdét. Nevetségesnek érezte magát.
Erőszakosan megrázta a fejét, aztán
intett Rogernek, hogy jöjjön.
Eszébe
jutott az a nagyon fontos dolog, amit a kezek magasba lendülésével akart
mondani.
2 megjegyzés:
Végre itt és milyen szép erre megint ❤
Jack Istenverte Merridew meg ez a punk poets never die hozzáállás, és külön imádlak, mert Sade márki és mert szerelembe ejtesz Rimbauddal, mondom ilyen nincs. Nagyon az az érzésem támadt, hogy szeretném vérrel, cukorsziruppal, késsel, bár akármivel, de szeretném felvésni a neved a kedvenc íróimköltőim listájára.
A kezdés bitang komoly lett, úgy értem állati, ahogy a tenger hullámketrecébe lököd őket ezzel a stílussal és velük együtt kisodorsz a partra és ott állok csuromvizesen és ámulok, hogy ilyen csodaország nincs, de kell, hogy legyen, mert hát ugye itt vagy te.
(Baromira szégyellem magam, hogy összevissza gépelek űrhajókról és pegazusokról, de esküszöm, hogy az elején még ki akartam lyukadni valahova)
„ olyanok voltak, mint egy elfuserált, gigantikus evolúciós makett” ez a mondat ez ez na ez az
Szeretem egyébként, hogy megmutatod, vagy épp átsejteted a világot mögöttük, amit készülnek elhagyni, ez a Legyek Urából ilyen formában hiányzott.
Szép leírások, érdekes gondolatok, a fiúk a kezed alatt tényleg hipszterek lesznek és szinte túlnőnek magukon, félelmetesen bánsz minden egyes szavaddal, akaratlanul is eszembe jut a reneszánsz egyéniség, nagyon tetszik.
„BF 4ever” uramég te lány én ettől azóta padlót fogva könnyezek, Roger nagyon cica
Fülledt, színes, érzékeny leírásaid vannak és a szóhasználatod totál szerelem az első pillanattól az utolsó pillanatig és még tovább és tovább, ahogy olvaslak
( A kagylómotívumot egyébként kihagyod?)
De a karakterizálásodtól teljesen kivagyok, te csoda
és tudd, hogy a Hurricane vitathatatlanul a kedvenc fanfictiönjeim csillagpalettáján foglal előkelő helyet már egy ideje és ez az a hangulat, amiért annyira szeretek olvasni ❤
Hallod te na, azt hiszem ezzel fel is élesztetted a történet iránti elkötelezettségemet és már egyre jobban szégyellem, hogy ilyen régóta nem gondoltam rá. Na sebaj, majd most nyáron, érettebb fejjel befejezem és jó lesz.
Köszönöm és a kagylómotívumról nem nyilatkoznék nagyon messzemenőket, mindenesetre nem érzem relevánsnak.
(Basszus hogy én mennyire szeretem ezeket a fiúkat és újra és újra rádöbbenek és téged is szeretlek nnny. <3)
Megjegyzés küldése