hurricane.

Hurricane. (1.) Édes drága kis hipszter Legyek Urám, ami arról szól, hogy Jack hű, de nagyon deep, és Tristan Tzara, Donatien Sade és Arthur Rimbaud a kedvenc írói, amit nem átall ezerszer is remekbe szabottan kihangsúlyozni a regény során.

Előzménytörténet: van egy kezdeményezés, bár nem látszik, de ettől még létezik és mindig is létezni fog, miszerint hipszter klasszikus átírás. Nekem pedig a kedvenc regényem a Legyek Ura úgy ever, sok shipper és general poszt tanúsíthatja a Tumblin, és más történeteket is tervezek a fiaimmal, még ha mostanában és elkerülhetetlenül sajnos az X-Men miatt (megrontja az életem az az akármi) el is hanyagoltam őket. Akárhogy is, a jelen regény szándékom szerint nem igényli az alapmű ismeretét (bár olvassátok, mert fantasztikus, most őszintén), a történések egy furcsán kifacsart és túlzsúfolt disztópikus világban kapnak helyet, ami keveréke a Blade Runnernek (hm, igen), a Brave New Worldnek (jó, azt csak Wikipédián találtam meg, könyvtárban sosem) és a Fahrenheit 451-nek, de ebből sem látszik a leghalványabb sóhaj sem. Egyébként korhatáros, vagyis az lesz, ha folytatom (és ez nem feltételes mód igazából: folytatom), amúgy pedig a szokásos. Csúful bétázatlan verzió, amit nagyon szégyellek.
Ui.: A zátony a víz alatt van. A zátony a víz alatt van, baszd meg, de Camus is idézett rosszul másodkézből - attól még zseni marad. És mondom, hogy bétázatlan.

Hiszem, hogy ha a rossz jelen van a földön, akkor e felfordulás vagy Istentől ered, vagy Isten nem tudja meggátolni. — Donatien Alphonse Francois De Sade márki

1.

2048. december 23. A helyszín kategorikusan ismeretlen.

− Ne. Ne! Engedj el. Tudok úszni.

Jackhez csak fokozatosan jutottak el a karjaiban tartott fiú szavai. Az ajkába harapott, a tenger keresztülcsapott rajta, hallgatta Ralph reszketését, aztán lassan elengedte a másikat.

− Csak gondoltam… − kezdte, pedig nem is gondolt semmire, csak – rájött − ösztönszerűen meg akart kapaszkodni valamiben; nem Ralphnak volt szüksége a segítségre, hanem neki. Bár még éppen képes volt a felszínen maradni, ha nagyon elszántan kapálózott, azért lehetett érezni, hogy az utóbbi időben elbliccelte a délutáni kötelező testmozgást, vagy ha meg is jelent, akkor is csak a sarokban nyűtte a rágógumiját és csak akkor ugrott fel praktikusan az egyik futópadra, ha a felügyelő közelített. A lábai most ernyedten és gyengén mozogtak, olyan volt, mintha a teste még nem fogta volna fel azt, ami az agya – túlvilági intuícióval − már az első pillanatban, mikor megingott a repülő: kurvára meg fognak halni. Egy hullám megint áthajolt fölötte, egy pillanatra a víz alá lökte a sodrás, és a tudatát a habok morajlása töltötte ki – Leviatán; Jack az archaikus, porszagú illusztrációkra gondolt anyja illegális teológia köteteiben −; rövid, lemondó kapálózás után kiengedte a szájából az oxigént, átadva magát a fulladásnak. Ralph felhúzta a levegőre, Jack kihányta a szájából a vizet; krákogott, öklendezett – a szájába nyers epe nyomakodott −, a szemét csípte a víz érezte, ahogy az arcán vastag csíkokban csorog le a taknya. Hihetetlenül megalázó volt.

− Ami azt illeti, neked lenne szükséged segítségre – hallotta meg Ralph szemrehányó hangját, mire Jack keserűen felröhögött. Kiabálás feszes rétege húzódott a víz általános zaja alatt, arra próbált összpontosítani. Kitépte magát Ralph karjából, és kapkodva körülnézett. A kórust kereste, főleg a kórust, de nem nagyon akadtak a szemébe. Kissé megnyugodott, mikor látta Rogert a gép testének egy szolidan úszkáló darabján nyújtózni, miközben körülötte még vagy ketten küzdöttek az életükért. Ha jobban megnézte magának a panorámát, látta, hogy másoknak is sikerült felkapaszkodni holmi roncsokra, de erősen gyanította, hogy az utasoknak még így is jelentékeny hányada veszett oda. A kórus. A kórus. Már meg lehetett állapítani, hogy Maurice és Robert jól vannak, már amennyire egy ilyen helyzetben az lehetséges, és Simont és Henryt most menekítették ki készséges ismeretlenek. Kisvártatva Ralph zökkentette ki a leltározásból.

− Én megyek, mert a Dagadt megfullad.

Jack elszakította a tekintetét Simontól, aki éppen a tőle telhető legkiválóbb ájulást produkálta, és álmatagon pillantott a másik keze által kijelölt irányba. Futólag fennakadt ugyan a tündéri módon, ahogy a tűző napfényben a vízcseppek szikráztak Ralph bőrén, de utána képes volt a szavak velejére koncentrálni. A diplomatikusan Dagadt névvel fémjelzett fiú új tanuló volt az iskolában, és senki sem tudta az igazi nevét abból az igen egyszerű okból, hogy a dolog senkit sem érdekelt. A Dagadt most kétségbeesetten vonítva hánykolódott a hullámok között, néha sípoló lélegzeteket véve vagy vizet köpve, és szánalmasan segítségért könyörgött. Jack gyorsan elhatározásra jutott.

− Hagyd megfulladni. Rengeteg időt és fáradságot spórolsz meg, higgy nekem.

Ralph frusztráltan ráncolta az orrát. – Jack. Ez nem megoldás. – És már úszott is volna elfele, mikor Jack hirtelen elhatározásból megragadta a karját, és másodpercekig durván, könnyfakasztó gyarlósággal szorította. Ne menj el, akarta nyögni, de a végén csak azt erőlködte ki magából: − Megyek én is. Egyedül nem bírod el. – Bizonytalanul elmosolyodott, aztán összekoccantak a fogai a hidegtől. Ralph gyanakodva, enyhe ellenszenvvel a szemében méregette, aztán csak megvonta a vállát. Most egy másik irányba bökött.

− Szárazföld – dideregte izgatottan. − Oda fogunk menni. Odaviszünk mindenkit.

Jack a homályos darab sárga földnyelvet kémlelte, ami eddig a kétségbeesés és a szituáció iránt táplált zavart meglepődés miatt kívül maradt a figyelmén; végül bólintott, hogy érti; a csigolyái csikorogva tiltakoztak a mozdulat ellen. – Na, húzzuk ki a Dagadtot. Ha ugyan még él.

* * *

Kimásztak a tengerből; olyanok voltak, mint egy elfuserált, gigantikus evolúciós makett. Aztán csak kint ültek a parton, rémülten-kábán, és a némaság úgy szakadt rájuk, mint egy atomtámadás. Egy darabig csak szaggatott lélegzetet, a homok sercegését és a tenger lágy, só ízű zúgását lehetett felfogni. Jack fejében megfordult, hogy feltápászkodik és becslést készít a túlélőkről, de túl kimerültnek bizonyult hozzá; az úszás, és hogy a szigetre juttassák a többieket, rendesen leszívta az energiáját, meg ami azt illeti, az életkedvét. Már ahhoz is rengeteg akaraterőt kellett felhasználnia, hogy ne dőljön el a földön és burkolózzon alvásba, ahogy az az igazi semmirekellők reszortja. Roger – aki a mentésben sem segített semmit már csak azért sem − pont ezt tette. Jack feszülten pillantott körbe a társain, és most először rávette magát, hogy összeszámolja a kórus tagjait: boldog hitetlenséggel tapasztalta, hogy mind megvannak, bár zömében koszosan, fáradtan vagy – Simon esetében – teljes öntudatlanságban. Látott néhány kisebb gyereket is, távolabb elnyúlva a Dagadtot és Samet meg Ericet, az ikreket. Nagyjából a fél nyolcadik évfolyam, ha ott lehetett – őket legalábbis arcról felismerte −, és a gyerekek körülbelül hét vagy nyolc évesek voltak. Ralph a tömeg közepén állt – ő volt az egyetlen, aki kiegyenesedett −, és dermedten bámulta a hullámokat, a szemén üveges hártya volt, amire nem lehetett ráhúzni semmilyen konkrét érzelmet, és amiből egyértelművé vált, hogy a fiú egy másik galaxisba, talán egy másik univerzumba kémlel. A zakóját a fölre lökte, és Jack úgy sejtette, hogy a cipőit még a vízben lerúgta, hogy mindinkább a felszínen tarthassa magát. Az inge nedvesen tapadt a felsőtestéhez, míg kioldatlan nyakkendője mint hínár tekergett a fehér anyag háttere előtt. A haja a homlokába lógott, és ez valahogy még rémisztőbbé tette a tekintetét. Jack rövid latolgatás után odament hozzá, bizonytalanul megérintette a vállát, és a nevén szólította.

Ralph összerezzent, először ijedten, aztán csekély kiábrándulással pillantott rá. Jack már látta az alsó ajkán az apró, fénylő kis vízcseppeket, sőt egy még a szempillája tövében is leledzett. – Mit akarsz?

Jack nagy levegőt vett. – Csinálnunk kell valamit.

Ralph lehunyta a szemét, és megint az orrát ráncolta. – Igen. − Tehetetlenül felsóhajtott.

− Látom, már kiment belőled az a sok szintetikus szar – kommentálta Jack, mire a másik féloldalasan kezdte fixírozni. – Érted egyáltalán, hogy mi történt? A mi drága jó kormányunk mostanában nem igazán viszi túlzásba a felvilágosítást, úgy értem. – Türelmesen fürkészte Ralph szép arcát, és alig leplezett elégedettséggel vette tudomásul, hogy a sima, olvashatatlan üveglapok, amelyekké a vonásai alakultak, széttöredeztek, és mögülük sebesen váltakozó érzelmek vihara robbant elő.

− Háborúról már csak könyvekben olvas az ember… Betiltott könyvekben. – Még bele is pirult a szavakba. Elfordította a pillantását, aztán a halálraítéltek rezignált nyugalmával kormányozta vissza a fejét, ami még Jacket is meglepte, nem úgy, mint a következő információk: − Már egy ideje nem veszem be az örömtablettáimat. Vagy rendszertelenül veszem be őket. Elhitetem magammal, hogy csak elfelejtettem, de néha ez még annál is rosszabb, mint mikor bennem vannak a tabletták, és tudom, hogy valami kurvára nincsen rendben, és én nem tudom elismerni, mert a szer nem engedi. De nem számít. Már nem tudok leállni; igen, az injekciókat képtelen vagyok kikerülni, de azon kívül megteszem, amit lehet. – Vádló lobbanás bukott fel a tekintetében, és ettől Jack mérsékelten megilletődött. – Nem hagynak nyugodni azok a dolgok, amiket múltkor mondtál a kötelező szórakozáson. Tudod, mikor…

− Mikor vívtál, és bementem, és elvágódtál. – Jacket önkéntelen vigyorgásra késztette az emlék, mire az arcát látva Ralph a karjába vágta az öklét. Tompa hullámokban fájdalom ömlött szét a húsában, ám ez csekély büntetés volt ahhoz képest, ami akkor a sportcsarnokban történt. Mégsem akarta magára haragítani a másikat – vákuum nyílt ki a mellkasában a gondolatra, és elkezdte beszivattyúzni a világot; beszéddel próbálta elűzni kétségbeesetten. Összevissza szavakat mormolt, aztán nagyon nehezen:

− És hogy érzed magad? – Alig vette észre, hogy már megint megragadta Ralph karját. Az inge langyos nedvessége, alig felszárítva a forróság által, a kezére tapadt.

Ralph eltorzult arccal, fojtott hangon válaszolt. – Rosszul. Tulajdonképpen jól. Megkönnyebbültem. Az biztos, hogy nem vagyok olyan kiegyensúlyozott, mint régen. – A semmibe bámult, latolgatva a szavakat. – Új érzéseket érzek, amiket, azt hiszem, csecsemőkorom óta nem. Feszült vagyok. Dühös. Kiábrándult. – Felcsattant. − A legtöbb ilyen érzésnek még csak a nevét sem tudtam eddig… Egy olyan alvilági felvilágosító könyvben találtam, amit te meg a családod terjesztetek. Két hete kezdődött az egész, de minden olyan nagyon más lett. Nem tudom elmondani. Ha valakihez beszélek, az olyan, mintha hallana, de igazából nem is értene meg. Olyan, mintha más nyelven ordítanék, vagy valahonnan nagyon mélyről vagy messziről, ahol még a levegő sem viszi a hangot. Talán a Pokolból. Tessék, ezt is a hülye noteszeitekből szedtem.

Jack nagyot nyelt. Kóválygott a feje a hirtelen őszinteségtől. – Miért mondod el ezt nekem? Azt hittem, utálsz.

Társa merengés nélkül vágta rá: − Most nem utálhatlak. – Nem nézett a szemébe, dacosan összeszorította az állát és a tekintetében feszültség izzott; úgy száguldott benne, mint a villanydrótokban a kollégium mögötti utcasarkon. – Valamint – ezt csak úgy mellékesen tette hozzá, abszolút társalgási modorban – elkezdtem verni a faszom. Az orgazmus fantasztikus, ha egyszer az élet megszűnik egyetlen végtelenül kitartott orgazmusnak lenni.

Jack hitetlenül pislogott, és érezte, hogy kidülled a szeme. Tetszett neki a fordulat, elnyomhatatlan somolygással vette tudomásul. – Nem is mertem gondolni, hogy apád engedi, hogy tudj ezekről a dolgokról.

− Nem is. De a sikátorokban beszélnek, Jack, mint azt tudod.

A másik kéjesen csettintett a nyelvével. – Remek. És legalább rám gondolsz, miközben vered?

Ralph arca még jobban elsötétedett. – Kizárólag. Tudod, milyen elragadónak tartalak – közölte savanyúan.

Jack halkan felszisszent. Persze nem számított különösebb elismerésre az első osztályú ugratásért – leplezendő a Ralphra benyújtott valódi érdekeltséget, természetesen – de most a másik nem csak szimplán feldühödött: valami érvágó keserűség és tehetetlen őrjöngés villant fel a pillantásában – egy kifejezés, ami egy világot hantolt el épp, de még nem állt rá készen, hogy végleg elbúcsúzzon; afféle kísértő visszfénye a krematóriumnak. El akarta terelni róla a figyelmét. Óvatosan megrázta a kisebb fiút, és tapintatosan megfordította: most a háta volt a part felé, ahonnan bizonytalan morajlás sodródott feléjük, előttük meg a dzsungel bitorolta a panorámát. Jack lépdelni kezdett a vadon felé, és megkönnyebbülten szusszant, mikor azt tapasztalta, hogy Ralph ódzkodva bár, de követi.

− Nézd ezt a sok zöldet. – Kinyújtotta a kezét, és intett, felhívva a figyelmet mindenre, ami előttük volt. A selyemsima homoklejtő a hullámokkal csak egy részét képezte az egésznek: ott volt még az erdő, olyan, amilyeneket tényleg csak illusztrációkon lehet látni többtizedes porszagú kötetekben (ezeket pedig már rég be kellett volna szolgáltatni azzal a rengeteg huszadik századi történelemtankönyvvel Jack szüleinek padlásán). – Már sehol sem látsz ennyi zöldet, pláne nem egyszerre. – A tengertől befelé haladva először furcsa sátorlevelű fák álltak a parton − p-á-l-MA, bogarászta Jack az emlékezetéből, aztán kusza tövisbokrok villanykerítésén túl már meg is lett a dzsungel, tele gubancos árnyakkal és olyan sokfajta és földönkívüli flórával, hogy Jack feje kóvályogni kezdett, és vissza kellett fognia magát, nehogy izgatottan reszketni kezdjen. Az árnyékok nyúlánkak voltak és messze elfeküdtek a délutáni izzásban, a fekete sávok hegekre hasonlítottak a homokra szóródva. – Vagy legfeljebb könyvekben, ha tudsz egyet szerezni még a háború előttről. Nem túl valószínű. – Elhúzta a száját. – De most nézd ezt. Gyönyörű. – Egy pillanatra kíváncsiságból elfordította a fejét, hogy lássa, milyen formákat öltött a teremtés a part görbéjének utolsó látható szakaszán: zátonyt vett észre, tömör, kristályszerű sziklákat feltorlódva egymáson, alattuk pedig a víz tükre alatt vérként ömlött ki pár korallnyúlvány. Elbűvölő volt, de mindjárt, szinte kapkodva visszatért a vadonhoz, attól tartva, hogy kifolyik a kezéből, mint a homok. Ez sokkal jobban tetszett neki. Fokozatosan egy felismerés formálódott benne, de egyelőre ez az akármi homályos volt, bizonytalan és kavargó, mint a cigarettafüst. Így inkább beszélt tovább, a valami kiismerhetetlensége frusztrálta. – És otthon sosem ilyen kék az ég, és a levegő sem ilyen tiszta. Visszatértünk a bölcsőnkbe. Szerencsés véletlen, ha belegondolsz. – Már egészen közel jártak a dzsungelhez, néhány méternyire torpantak meg a bozóttól. Jack orrát letaglózó új illat csapta meg, föld szaga, erős zöld szag, bódítóbb, mint az alkohol; állatok és veszély szaga, szuggesztívebb, mint bármi, ami London betonlabirintusában valaha érte. Behunyta a szemét, mélyen a tüdejébe gyűrte, aztán felvillanyozva, lassan, féltékenyen engedte ki. Hirtelen felszökkent benne egy igazság, és szája felfelé forduló sarka megremegett. Igyekezett nem mutatni, hogy milyen letört. – Persze, valószínűleg előbb-utóbb ide is elér a Betakarítás, minket pedig elvisznek, de addig végre olyan közösségben élhetünk, ami nem szintetikus. Lehetőséget kaptunk. – A hangja ennél az utolsó mondatnál izgatottan megráncolódott, gyengén és törékenyen, mint a homokba ivódó tengervíz, és tudta, hogy amit közölt, az fontos és valóság.

− Miről beszélsz? – A váratlanul rátörő hévben még csak nem is pillantott Ralph arcára, hogy megbizonyosodjon róla, hogy figyel és hogy ideiglenesen elfeledkezett az aggályairól. Jack most a másikra nézett, és rezignáltan látta, hogy társa tetszését közel sem nyerték el a kilátások. Ralph a fogaival kilyukasztotta az alsó ajkát, és vékony réteg vér gyöngyözött a seb fölött. Zavart volt, majdhogynem zaklatott. Eközben azonban Jack agyának legmélyén a cigarettafüst megvonaglott, besűrűsödött és buja formákba állt össze, amikből a fiú úgy olvasott, mint egyszer – még nagyon régen, mielőtt egyáltalán iskolába vagy szolfézsra járt volna − anyja a tealevelekből. Mindenesetre, már nem tudta abbahagyni a beszédet; szinte hadarva folytatta, és az érzékei kiélesedtek, mintha valami hatalmas erős drogot vett volna be, vagy mint egy vadászó állatnak.

− Tudod, Rousseau azt mondta, az ember természetnél fogva jó, és csak a civilizáció rontotta meg. Sade márki meg épp az ellenkezőjét, hogy az ember természeténél fogva romlott, és csak a civilizáció javította meg. Mindketten az eredeti állapot visszaállítására szavaztak. – Jack felkacagott az adrenalintól, mikor eszébe jutottak a könyvek a padláson. A tört gerincű nyomtatott könyvek, a kézzel másolt kötetek – édesanyja fátyolos kézírása és apja szálkás betűi összeálltak olyan bonyolult szavakká, hogy individuum meg hasonlók −, ímmel-ámmal összefűzve vékony zsinegekkel és a kazetták házi gyártású hanganyagokkal, amikkel annyi időt töltött már kisebb korában is, ha beteg volt vagy addig érvelt, hogy a szülei megengedték, hogy ne menjen be az iskolába a havi hangulatszabályozásra. (És hamisítottak neki egy igazolást, hogy a háziorvos beadott minden szérumot.)

− Hova akarsz kilyukadni? – tapogatózott Ralph. A tekintete már megint egy elérhetetlen távlatot kutatott, ami kissé bosszantotta Jacket, de általános izgatottsága még ezt a tényt is semmissé tette.

− Én személy szerint azt mondom, hogy mi az utóbbi tézis végletekig csiszolt változatában élünk a sok örömtablettával – én konkrétan hetedik óta lehúzom a vécén −, kötelező szórakozással és hangulatszabályozással. A világ legutálatosabb dolga, mikor a nyakamba szúrják azt a tűt. – Humortalanul vigyorgott. – És az a sok félig kész cenzúra! Isten óvja a királynőt, igen, de hát mitől? És tudtad, hogy jövőre betiltják a versenysportokat, mert állítólag ellentéteket szülnek? Hihetetlen. El sem tudlak képzelni úgy, hogy nem az édes kis vívóruhádban vagy rögbimezben flangálsz, most őszintén. – Futólag Ralphra pillantott: az kongó tekintettel bámult rá, de legalább felé fordult, és még ez is több, mint a legtöbb dolog, ami a partra kúszás óta történt közöttük. – De ez már elmúlt – sietett leszögezni. – Most visszatérünk a természethez, és hogy az milyen, arra majd rájövünk. – Élesen beszívta a levegőt. Valami a másik arcán kizökkentette a szónoklatából, mintha a dagály lőtt volna át felette. – Ne sírj – kérte darabosan, bizonytalanul. Nem tudta, hogy mit kellene tennie, az előbbi magabiztossága úgyszólván szublimált. – Minden rendben lesz.

Kinyújtotta a karját, aztán visszahúzta, aztán megint kinyújtotta, és magához húzta Ralphot, esélyt sem hagyva magának arra, hogy megfutamodjon. Gépies mozdulatokkal, melyek szinte fájdalmasnak hatottak, simogatni kezdte a másik hátát, és rekedten csitítgatta. Sejtelme sem volt róla, hogy ilyen felkavaró lesz a beszéde, és most egyszerre érezte magát bűnösnek és irritáltnak. Évek óta tetszett neki Ralph, és nem csak szembeszökő jóképűsége miatt; mindig volt körülötte valami sötétség, ami úgy tűnt, veleszületett, és kapcsolatban állt a sikátorok gőzével, néhány zavaros jelszó suttogásával, miközben mondatokkal telefirkált teapapírok cserélnek gazdát, és azzal az arisztokratikus mozdulattal, ahogy kiontod az iskolai pszichiáter agyvelejét – most pedig nem érzett semmit, még a cigiről lehulló hamunál is kevesebbet érzett. Ralph egyszerűen nem volt más, mint egy vibráló, tűszúrásnyi, epilepsziás fény a rendelő falán, miközben várod, hogy beadják a dopamint. Kétségbeejtő és összes borzalmával hihetetlenül messzi.

− Nem, nem, nem. – Ralph kibontakozott az öleléséből, és dühödten szembenézett vele. Remegett az indulattól, úgy nézett ki, mint aki a következő lélegzettel nekiugrik. – Te kaptál sokkot – tisztázta; a kezét ökölbe szorította, és Jack szórakozottan vizsgálta a vékony, kidülledő fehér csontokat a megfeszülő sápadt bőr alatt. Közben úgy köpte a szavakat, mint valami kátrány ízű nyálkás mérget, amit ráadásul Jack adott be neki. – Képtelen vagyok elhinni, hogy itt állunk a semmi közepén, lebombázták a kibaszott repülőnket, otthon már egy kibaszott háború van és meg fogunk halni, te pedig előadod itt a rohadt utópista szarságaidat. – A könnyei dúsan csigáztak le az arcán, és szikrázó sávba szorultak össze. Jack tehetetlenül szemlélte, ahogy az ajka újra meg újra megrándult és a válla reszketett a zokogástól – ugyanakkor némi fáradt élvezettel, ami mindig előfordult, ha rá tudta magát kényszeríteni másokra úgy, hogy azok nem bírták, és megroppantak. – Egyszerűen nem vagy normális, Merridew. Semmi sem lesz rendben.

Itt Ralph hangja hisztérikusan felszökött, és Jack összeborzongott.

− A szüleink ott maradtak a reptéren, rémlik? Lehet, hogy máris lelőtte őket az… ellenség, vagy akárki ellen kapálózunk. – Felcsattant, minden eddiginél nagyobb intenzitással. – Meg fogunk H-A-L-N-I. – Egymáshoz csikorgatta a fogait, és ütésre lendítette a kezét. Jack gyorsan eszmélt, és megragadta a másik csuklóját, még a levegőben. Valahol tisztában volt vele, hogy képtelen lenne visszatartani Ralphot − amilyen gyakran kihagyta a testmozgást az iskolában −, de úgy tűnt, társa most nem arra megy, hogy megsebezze. A keze reszketett egy sort az ujjai között, aztán Jack érezte, hogy elillant belőlük az erő. Ő is enyhített a szorításán; csak úgy fogta a másikat, mint valami sebesült állatot. Kínos oldalpillantást vetett a homokszőnyegen összeverbuválódott társaság felé, és grimaszolva konstatálta, hogy a többi fiú már kezd ébredezni a sokk foszforeszkáló ködéből, és illetődött pusmogással reagálja le a párosuk között lejátszódó jelenetet. Aztán megint Ralphnak szentelte magát; mielőtt átgondolhatta volna, kicsúszott a száján, suttogva, cukkolódón:

− Anyukádat akarod?

Ralph kitépte a kezét, és azt sziszegte:

− Baszódj meg. – Hunyorgott; Jacknek úgy derengett, a harag összes finom pórusából ömlik. Durván ledörgölte a könnyeit, aztán tenyerével megdörzsölte az arcát, hogy felpiszkálja éberségét. Végül hektikus fejrázásba bocsátkozott, a másik karjába ütött, csak a rend kedvéért, és elindult a part felé.

Jack a másodperc ezredrésze alatt kapott utána. – Ne…! – nyögte. Sebesen lenyugtatta magát. – Ne. Ne menj. Én is az anyukámat akarom, de ez semmin sem segít. Talán jobb is, hogy nincs itt. Lehet, hogy – csak úgy véletlenszerűen vetette fel, mintha azt mondta volna, gravitáció – borzalmas dolgokat fogunk csinálni. Ha borzalmas dolgokat fogunk csinálni, akkor nem akarom, hogy kiderüljön. – Fémes mosolyra húzta a száját. – Próbáld meg megérteni, amit mondasz – javasolta a tőle telhető legkedvesebben, de a fülének még így is úgy zengtek a szavai, mintha durva bádoglapot vertek volna maximális erővel. – Ha az erdő nem tetszik, hát nézz azokra a rémült gyerekekre. – Félvállról bökött a part irányába. De a tekintetét a másikéba fúrta, és elégedetten látta, ahogy a felháborodást összezavart felismerés váltja fel benne; ez megint felgerjesztette, aztán tudatküszöbén már el is botlott a tudat, hogy győztesként keveredett ki a vitából. – Jóformán fogalmuk sincs róla, hogy mi történt. Útbaigazításra van szükségük, ha úgy anti-civilizációt akarunk építeni – Ralph epés pillantást döfött belé −, vagy, ha túl szeretnénk élni a dolgot, és őszintén szólva, még mindig mi állunk a helyzet magaslatán.

Ralph néhány másodpercnyi fontolgatás után lomhán bólintott, majd pillantása a tőlük méterekre zúgolódó csoportra szökött. Az arca még mindig vöröslött a sírástól, és a szeme fehérje is zavaros volt, de egy utolsó sorozat szipogás után úgy rémlett, átmenetileg elengedte a kétségbeesést. – Roger nem úgy fest, mintha egy kicsit is érdekelné a dolog – szólalt meg kisvártatva. Jack követte a tekintetét, és nem tudott nem somolyogni. Roger egykedvűen cigarettázott a tömeg centrumában, cipője sarkával a homokot piszkálva és makacsul ellökve bárkit, aki, mondjuk, meg akarta kerülni, hogy ismerőseit keresse, vagy bármi egyebet tegyen, hogy kiigazodjon a szituáción.

− Rogernek baj van a fejével – emlékeztette társát Jack. Lenézett, és észrevette, hogy még mindig Ralph karját markolja; olyan váratlan és összevissza mozdulattal húzta el a kezét, ahogy a drótkerítésbe gabalyodott madár kapkodja a szárnyait. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Jack valami pulzálót és kábítót érzett közöttük, ami egy darabig ott vibrált a fülében. Némán, mindenféle testi kontaktus nélkül indultak vissza a fiúk közé.

* * *

Jack kínos tétlenséggel, tehetetlenül figyelte, ahogy a kezek lassan a magasba emelkednek, egyre több kéz, gyerekesen vékonyak és kamaszosan durvák, kezek, amiket nem is ismert, és néhány kéz a kórusból, amikről eldöntötte, hogy még megbosszulja őket – egyelőre azonban tudata hátuljába tolta a tennivalót, és minden erejét harcba vetette, hogy képes legyen szórakozottan elvigyorodni. Az arcát vér csípte, mire beleszívott az ujjai között egyensúlyozott szál cigibe, és füsttengerbe burkolta zavarát. Hevenyészett gyülekezetükre némaság roskadt, fülledt, cementmerevségű csönd, amely ráadásul olyan hirtelen volt, akár a Teremtés. Jack Rogerre pillantott, aki végigtekintett a jelenlévőkön, gyors fejszámolást végzett, aztán megvont a vállát, és kissé csalódottan odasúgta neki: én rád szavaztam, szóval nem verhetsz meg. Jack keserűen mosolygott, és két slukk között megjegyezte:

− De hát én ki tudom vágni a magas C-t. – Sokan felröhögtek, még Roger is, és Jack úgy gondolta, tovább gerjeszti a dolgot. – Pedig ez egy nagyszerű kvalitás. Egymaga garantál egyfajta kompetenciát. – Ironikusan felvonta mindkét szemöldökét, a cipője talpán elnyomta a cigit, aztán kinyújtotta a karját, hogy ragyogónak szánt arckifejezéssel kezet fogjon Ralphfal. Az meglepődve közelebb lépett, és a kezébe csúsztatta a kezét; Jack érezte, hogy a bőre máris göcsörtös és száraz lett a sós víztől. Hosszan kifújta a levegőt, és komikus hevességgel rángatta meg a másik kezét, hogy a tömeg még véletlenül se figyeljen szégyenteljes arcára, ha ugyan figyel is valamire. Ralph zavartan húzta vissza a karját.

− Hát eldőlt – mondta, de kérdésnek hangzott.

Jack lélegzetét visszatartva igyekezett minél szenvtelenebbnek tűnni. − Hát eldőlt – nyugtázta. Demokratikus úton – kacagni támadt kedve. A fárasztó, szánalmas kis gyűlést lezárandó Ralphot választották vezetőnek, és bár nem tetszett neki kifejezetten a dolog, azért felébresztett benne egy rakás izgalmas, kifordítani való analógiát, és alig várta, hogy valakire mindjárt rázúdíthassa a terveit. Roger mellette éppen újabb cigire gyújtott volna, de Jack gyorsan kiütötte a kezéből a szálat. A vékony csík a homokba esett, mire Roger dühödten nézett vissza rá.

− Ezt most miért?

A másik fiút néha komolyan elképesztette, milyen nehézfejű a barátja. – Ha már így megmentetted azt az egy dobozt – kezdte −, akkor akár spórolhatnánk is vele. Ha elfogy, a végén még tényleg megvadulok. – Futó, egyhangú, nyomott nevetést hallatott. Megkönnyebbülés árasztotta el, mikor Roger lelkesen eldarálta neki, miként maradt érintetlenül az adag. A dobozt – eredetileg, csakhogy átcsempéssze a reptéren vastag, vízálló nejlonba göngyölte, és a combjára szíjazta: mellette ott lötyögött két öngyújtó. (A fiú azzal érvelt, hogy bár nem biztos, hogy tudnak majd dohányt szerezni ott, ahová tartanak, azért indokolatlanul gyújtogatni mindig remek mulatság.) Most úgy tűnt, Roger megértette, amiről beszélt. Kurtán bólintott – azt morogva: már nem is tudod kivágni azt a kibaszott C-t, seggfej −, a cigit visszadobta a papír tárolóba, és az egészet a zsebébe süllyesztette. Jack elmosolyodott, ezúttal a szolidaritás és az együtt túlélt évek minden könnyfakasztó érzelmi töltetével. Roger lefeszegette magáról a nyakkendőjét, és az ingnyakát meglazította, szóval előbukkantak az apró nonfiguratív tetoválások a bőrén, ami olyan fehér volt, mint az iskolai pszichiáter csontjai, mikor kilyuggatták a húsát és a bőrét. A kulcscsontja alatt két elmosódott, miniatűr betűsor kígyózott. Az egyik azt akarta jelképezni, hogy, idézem, baszódjon meg az Állam, a másik pedig közölte: Jack Merridew ünnepélyesen fenntartja rám a jogot mint a legjobb barátjára BF 4ever – igazából lehetetlen vállalkozás volt kicsomózni, de Jack tudta, mert Jack varratta fel Rogerre egy részeg éjszakán, mikor meglógtak a kollégiumból.

− Akar még valaki mondani valamit? – Ez Ralph hangja volt, aki gyanakodva, bizonytalanul pásztázta körbe az arcokat; kezeit összefűzte, vékony ujjai gyönyörűen görbültek egymásba, még ha kissé mintha feszültek lettek volna is. (Ekkor Roger megint rágyújtott, mikor azt hitte, hogy senki sem figyeli.) Jacknél nem volt semmi, amin figyelhette volna az idő múlását – a tenger elsodort vagy tönkretett minden elektronikus eszközt, ami nála volt −, de úgy becsülte, egy órája ülnek vagy állnak a homokban és beszélgetnek, vitatkoznak, vagy sodródnak a pánik eufórikus hullámai között, melyek néha fullasztóbban záródtak össze körülöttük, mint maga a tenger. Idő közben a tűző nap megszárította őket, a só beivódott a ruhájukba és Jacknek úgy derengett, az inge már ebben a percben hatvanhatszor kikezdte a vállát. A levegő vízként fodrozódott – vagy a belélegezhető, de megemészthetetlen feszültség lugybolta meg −, ők pedig, átutazók a Pokol tornácán, izzadtak, reszkettek és féltek. A fény egyre merészebb szögből dőlt rájuk; mintha a horizonton lassan vörös festék hatolt volna az ég azúrjába. Ezalatt az események kirakós darabjait szögelték egymáshoz, megállapították, hogy a sziget további intézkedésig lakatlan, és tüzet kell rakniuk, ha továbbra is igényelik az élethez való bagatell és egészen megragadhatatlan jogukat. Jacket lagymatag szkepticizmussal töltötték el a hallottak – tudat alatt már akkor is anarchiákról és mindenféle rég halott román írókról merengett.

Most a homok zörgése hallatszott valahol az általuk alkotott összevissza kör sugara mögött, és Jack a hang irányába kapta a tekintetét. Simon volt az, akinek általános soványsága még látványosabbá vált a csomóban, amibe enyhén remegve gömbölyödött. Az egyik kezét a magasba tartotta; Jack látta a keskeny, kék ereket a bőr hártyája alatt – ez utóbbi olyan eltörölhetőnek tűnt, mint a pára. A fiú arcán a szokásos ijedt kifejezés leledzett, amúgy is feltűnő nagy szeme tágra nyílt, és az ajka a rémült sóhaj és az eldadogott beszéd határvonalát ízlelgette. Sötét haja összekuszálódott, ő maga pedig még fiatalabbnak nézett ki, mint egyébként, talán a bizonytalanságtól. Fél kézzel darut hajtok belőle, állapította meg egyszer Roger. (Nem bánom, ha teljesíti a kívánságom, válaszolt Jack oda se nézve.) Jacket a fiú személy szerint egy olyan sóhajnyi préselt virágra emlékeztette még a háború előttről, édesanyja egy albumában, ami egy nagybácsiról maradt rájuk.

− A gyógyszereim – kezdte Simon, miután nagy levegőt vett, és a szavak szinte kisakadtak belőle. – Elvesztek a gyógyszereim. Most, úgy értem, most mi?

Ralph sajnálkozva nézett rá. Valaki beordította, menj a tékába, mire az egybegyűltek nagy része röhögésben tört ki – nyilvánvalóan a többség még nem részegedett ki teljesen az örömtabletták tékozló mámorából, vagy egyszerűen csak sokkor kaptak ők is −; sok kisebb gyerek is követte a példát, bár Jack erős kételyeket fűzött hozzá, hogy egyáltalán felfogták-e a helyzetet vagy a mondat elcsépelt iróniáját. Roger hirtelen felemelte a kezét, aztán talpra pattant, a derű nagy részét elcsitítva ezzel. Az egész kórus még néhányan a nyolcadik évfolyamról vitathatatlanul tisztában volt vele, hogy Rogert nem érdemes akadályozni vagy egyáltalán röhögéssel megzavarni, pláne, ha már egyszer vérszemet kapott.

− Nincs olyan, hogy epilepszia – szögezte le végtelen tudományos meggyőződéssel a nagyobb fiú, ahogy megtorpant Simon előtt, és nyomatékként a cigit tartó kezével gesztikulált. Aztán diadalmasan társa arcába fújta a füstöt. Simont erre hektikus köhögésroham kaparintotta meg, vergődve hátrált – kúszva − a szürke köd rádiuszából.

Végül levegőt sem szedve nézett fel a másikra, és úgy rémlett, rettentő erőfeszítésébe telik, hogy ne rántsa el a pillantását. – Már hogy ne lenne. – Minden határozottság nélkül hozakodott elő vele.

− Nincs, és kész – sziszegte Roger, és ugyanazzal a lendülettel megragadta Simon karját; feltűrte rajta az inget és a másik húsába nyomta az parázsló cigarettát; jól megforgatta a csikket és szakszerűen váltogatta a fájdalom intenzitását: Simon sikolya hol elképzelhetetlen régiókba csapott, hol elhalt. Roger elengedte.

− Nincs, és kész – nyomatékosította magát.

Simon a karját dörzsölte, közben a tekintetét makacsul a homokon tartva. − Nincs.

Roger, úgy derengett, tökéletesen megelégedett magával. Újabb adag mérget juttatott a tüdejébe, hogy aztán affektáltan erőlködő arcot vágjon, mint aki füstkarikát próbál fújni. Nem jött össze. − Na, ugye. – Lassan körbenézett, és egy sóhajnyi kétely szaladt át az arcán, ahogy megtapasztalta, milyen döbbenten bámulnak a többiek. Jack úgy látta, a gyülekezet nagy része (beleértve Ralphot, de kívül hagyva önmagát) tanácstalanul babrál valami eget rengetően izgalmas dologgal, amire éppen felfigyelt a homokban vagy saját ruházatán, és egyszerre néz ki úgy, mint aki közbe akar szólni, és mint aki inkább kimaradna az egészből. Mindezt olyan némaságban, ami úgy zuhant rájuk, mint az ébredés. Hiába; ha valaki, akkor Roger értett hozzá, hogyan fagyassza nitrogénné a levegőt. Jack emlékezett egy kémiaórára; filmet néztek, és a felvételen egy csikorgóan unalmas ember rózsát (egy valódi, lélegző növényt – micsoda pocsékolás) eresztett az anyagba, mire az egészen kristályossá hűlt. Simon pont olyan törékenynek tűnt, mint a virág, és Jack bocsánatkérően pillantott rá, hogy utána lemondóan megrázza a fejét. Igazából nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e a fiút, vagy, hogy akarja-e sajnálni egyáltalán, de arra jutott, egy ilyesfajta sovány elégtételt legalábbis kötelessége adni.

− Elég! – csattant fel Ralph hirtelen, tekintetéből lehetetlen lett volna eltörölni a bűntudatot, amiért csak késve lépett közbe – de a szándék megvolt, és ez a lényeg, vigyorgott Jack. A szőke fiú kezét fixírozta, még mindig vad imagörcsben, körmök vájtak a bőrbe, és az összekulcsolódó két testrész olyan változó folytonossággal reszketett, mint egy vaktában összetákolt óramű mechanizmusa. – Tizennégy évesek vagyunk. Legalább próbáljunk meg… − Dühödten sóhajtott. – Roger, ülj le. Gyűlés van. És Simon, sajnálom. Mi a legrosszabb dolog, ami történhet? – De úgy festett, mint akit nem is érdekel: valahogy elnézett Simon fölött, mintha az alig elvesztett világ, a tenger habjait koronázó jelzőtüzét kutatná a horizonton.

Simon vállat vont. Mereven a földet fixírozta, a göndörödő homokot csupasz lábujjai között; a karját markolta még mindig. Felnyikkant, de meg sem próbált elmenekülni, mikor Roger mellé huppant, és bizalmasan átfogta a vállát. Csak néhány kétségbeesett pillantást szórt szerteszét. Az idősebb fiúk úgy hessegették félre, akár egy kósza szikrát könyvégetésnél, a kisebbek pedig nem is foglakoztak vele.

Átmeneti, fagyos némaság tekeredett köréjük, és Ralph megkönnyebbült arcán látszott, hogy mindjárt le is zárja a gyűlést akkor. A Dagadt azonban – kartotékolhatóan azért szavazott Ralphra, mert a szőke egyszer sem, még felbujtásra sem verte meg az iskolában, bevásárolva egy alapos kivizsgálást a fókuszálatlan tekintetű pszichiáternőnél és akkora adag morfiumot, ami csak egy ordításra esett a halálos ítélettől −, szóval a Dagadt közbeszólt, a magasba lendítette a karját.

− Nem tetszik ez nekem – kezdte élesen. – Ez a sok zöld.

Jack felvihogott, és a tenyerébe temette az arcát. Egy másodpercre felé rebbent a figyelem, de akkor meg intett, hogy jól lesz, vele ne is foglalkozzanak. Ralph tekintete azonban nem hagyta el az alakját; gondterhelten vizsgálta, összekapcsolódott a tekintetük – hús-vár áramkörként zsonglőrködtek a sötétebbnél sötétebb energiákkal −, és Ralph még akkor is őt nézte, mikor fojtott hangon lereagálta a hallottakat.

− Tudom. – Aztán elszakította a pillantását Jackétől.

Tudja. Jack hisztérikus kacaja magasabb regiszterbe ugrott – ez ám magas C, gondolta kellemes fanyarsággal −, de a tekintetében szándékai szerint nem volt semmi örömteli, ahogy a Dagadtra bámult. A ráadás hájtömeg még kedvesnek hathatott volna egy kisebb gyereken, de a pubertás elindulásával csak – mi sem természetesebb − visszataszítónak hatott. A Dagadt haját borostásra nyírták, a homlokán izzadság rétegzett és arcán bürokratikus szigor leledzett, amihez csak hozzájárult szemüvege szikrázása a – naplemente ide vagy oda – izzó fényben. Jack elhúzta a száját, Rogert nézte, méghozzá nagyon intenzíven, hogy leadjon neki egy jelentőségteljes pillantást, de barátját túlságosan lefoglalta, hogy egy helyben tartsa Simont, miközben a karjába döfködi az égő cigarettát. (Simon fel sem nyögött csak fogaival az ajkába marva, mártírként tűrt.) Jack lemondóan sóhajtott, igyekezve falat emelni maga körül az ellen, amit a Dagadt ecsetelt.

− Minden tisztességes ember – semmiképpen sem Jack Merridew – tudja, hogy ez nem természetes, ez a sok zöld, fa, víz és zöld. A nagynénim is megmondta. Hozta egyáltalán valaki az örömtablettáit? Máris félek. Ha az ott – koordinálatlanul Roger felé hadonászott – meg tudta menteni a cigarettát, akkor…

Jack üdvösen elvigyorodott, mikor sikerült elérnie, hogy a szavak egyetlen értelmetlen masszává mosódjanak össze a fejében – valójában nem is volt olyan nagy feladat, tekintve, hogy a világon minden érdekesebbnek tetszett, mint az ezerszer is az agyukba sulykolt sorok és frázisok. Mindazonáltal a harag most sem kerülte el, mint sose, ha ilyeneket kellett végighallgatnia. A keze reflexszerűen pattant ökölbe, az állkapcsa görcsbe merült, és érezte, miként gyorsul a pulzusa. Egészen határozottan meg akarta verni a Dagadtot – ráadásul ezúttal morfium sincs! Roger most felé nézett, megrázta a fejét, és szájával jól kivehetően azt formálta: majd később. Jack savanyúan felkuncogott, aztán észrevette, hogy annyira elragadtatta magát indulatai között, hogy fel sem tűnt neki: Ralph időközben ismét magához ragadta a szót.

− Mint mondtam – magyarázta fáradtan – tüzet fogunk gyújtani. Már ma. Már most. Ha egy hajó, repülő vagy bármi erre jár, lehetetlen, hogy ne ütközzön a füstbe. És különben is – egészen monoton stílusban sorolta −, a Parlament elfogadta a Betakarítást a Csendes-óceánon. Hamarosan elkezdődik; talán napokon belül szabadok leszünk. – Bátorítónak szánt, kissé lebiggyedt mosolyt villantott fel. Jack majdnem durván közbevágott; úgyszólván vágyott arra, hogy – végre – helytálló érvek keserű füstjében feleméssze az összehordott sok sületlenséget. De színpadiasan a szájára tapasztotta a kezét, és végül megtartotta pozícióját a gyógyító hallgatáson belül. Hülye vagy, ha kitört a háború, akkor nem fognak oxigénért rohangászni. Akkor klórgázért fognak rohangászni, vagy ki tudja még. Önkéntelenül is felötlött benne a gondolat, hogy Ralph vajon tényleg nincs tisztában ezzel a kristálytiszta összefüggéssel, vagy csak a szofista szónoklattan szédítő kliséit gyakorolja. (Arról nem is szólva – szabadok leszünk? Hogyne.)

− Ami pedig az örömtablettákat illeti… Rousseau azt mondta, az ember természeténél fogva jó – mondta Ralph, és egy célzatos karmozdulattal (belökve a szavaira felrobbanó értetlenségbe) feloszlatta a gyülekezetet.

Jack mérsékelt elégedettséggel dőlt hátra, és támaszkodott meg a könyökén – legalább valami megragadt a szőke tudatában abból, amit magyarázott −, aztán a váratlanul rátörő halálos kimerültségben lehunyta a szemét. A haja csapzottan lógott a szemébe – pedig milyen precíz frizurát komponált belőle még indulás előtt −, a torka fájt és a halántéka protestálva lüktetett minden elkövetkező és/vagy lehetséges cselekvés ellen. A teste elgémberedett, néhány testrésze zsibbadósan bizsergett, mások egyszerűen csak fájtak; az iskolai uniformis olyan mereven dörgölőzött a bőréhez, mintha vaslapokból tákolták volna össze − ezért fizikai állapotára tekintő óvatossággal el is kezdett megszabadulni tőlük. Bár esetenként még így is sajgás nyilallt egy-egy végtagjába vagy a hátába, ahogy gondos mozdulatokkal meglazította a nyakkendőjét és kigombolta az ingét. (Egyáltalán hogyan élték túl a bombát?) A cipőjét is lassan vette le, aztán pontosan, kínos rendben egymás mellé helyezte őket a homokban. A kisebb és nagyobb fiúk zajongása máris a koponyájába gomolygott, ahogy vége szakadt a gyűlésnek; felszínesen érzékelte, hogyan ritkul meg körülötte a tér, ezzel az érzéssel pedig pillanatnyi feneketlen magány impressziója társult, mintha könnyelműen átszlalomozott volna a gótikus betűkkel felvésett felirat alatt: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. A zuhanás konstans és kozmikus benyomása fogta körbe egy olyan aknában, aminek nincs is alja; egy sötét és üres helyen, ahol – Ralph szavaival élve – még a levegő sem viszi a hangot. Úgy hitte, hogy ordít, de ehhez az elképzeléshez egyetlen fizikailag feldolgozható bizonyíték sem társult. A reménytelenség egy rohanó, megveszekedett kisülésében jó lett volna otthon lenni, igen. De Jack feleszmélve kétségbeesetten temette el magában a gondolatot. Egy pillanatra fagyos szellő burkolta be, ő pedig összekuporodott, és körülkulcsolta karjával a térdét. Nevetségesnek érezte magát.

Erőszakosan megrázta a fejét, aztán intett Rogernek, hogy jöjjön.

Eszébe jutott az a nagyon fontos dolog, amit a kezek magasba lendülésével akart mondani.